Íróiskola - Méhész Zsuzsanna

A Magyar Írószövetség ( 1062 Budapest Bajza u. 18. ), Íróiskola elnevezéssel négy féléves képzést indított 2010. szeptemberében, immáron második alkalommal.

A Poe Rava Irodalmi portál az alábbiakban lehetőséget biztosít az Íróiskola "Szépirodalmi" szakirányt választott hallgatóinak a személyes bemutatkozásra, és írásaik közlésére. A szerzőket és az olvasókat szeretettel köszöntjük, és sok sikert és élményt kivánunk!

Méhész Zsuzsanna
Budapesten születtem 1978-ban, de a mai napig Monoron élek.
A Huba utcai Vendéglátóipari Szakközépiskolában érettségiztem, majd 2001-ben a KVIF-en szereztem közgazdász-, 2005-ben pedig Gödöllőn, a Szent István Egyetemen egyetemi szakközgazdász diplomát.

Humán erőforrás szakemberként dolgozom egy multinacionális nagyvállalatnál, amely az első munkahelyem. Szeretem a változatos, lendületes munkakörülményeket, a kihívást, de mindemellett fontos a stabilitás is. Itt mindkettőt megtaláltam.

Szabadidőmet legszívesebben unokahúgommal töltöm, olvasok, sportolok, a barátaimmal vagyok, és amikor csak tehetem, utazom. Titkos vágyam, „életcélom” eljutni a Föld minden egyes országába.

A hiteles íráshoz mindenekelőtt élettapasztalat kell. Nos, igyekszem e szerint élni az életemet.
Az emberekre, a körülöttem élőkre való odafigyelés számomra nem tanult dolog: ezt hoztam magammal a szülői házból útravalóként. Amit keresek, barátban, utcákon, könyvekben, versekben, hidakon, úton- útfélen: a szeretet.

Mások megértése mindenekfelett, azaz önmagam megismerése.

·•·

Egy szál cigaretta

Volt már úgy, hogy azt érezted, hogy egyetlen szál cigaretta szimbolizálja az életedet? Persze az egész csak egy kétségbeesett pillanatig van így, mégis sokáig érzed az ízét, a gondolatokat, amik akkor átsuhantak rajtad, az érzést, amit akkor ott éreztél egy végtelennek tűnő cigaretta erejéig.

Állsz egy teraszon, a párkányon még kézzel fogható nyomai a dobozszám elszívott cigarettáknak, hamu és pohárlenyomatok hagyták jeleit átsírt éjszakáknak, hidegben töltött óráknak és napsütésben szorongó, holnaptól rettegő nappaloknak.
Mögötted még meleg a szoba, de már üresen konganak a falak, a bútorok úton vannak a jövődbe, de leginkább vissza a múltadba, ahol még nem voltak jelen, de a jövőben már részei lesznek; a saját dolgaid, a ruháid, a közösen vett poharak rád eső része, az együttélésre szánt apró dolgok, mind dobozokban a kocsiban várnak rád. A cigaretta már félig leégett és kétségbeesetten nézel a még ép felére, és azt kívánod, hogy minél tovább tartson: hátha történik valami, ami megállítja a folyamatot, ami a szétköltözést csak rossz álommá teszi, vagy legalább feloldja a rettegést a jövőtől, vagy éppen elmúlasztja a fájdalmat, a búcsúzás lehetetlenségét megvalósíthatóvá teszi és sikerül kimondani, hogy „elmúlt, elmegyek, viszlát”.
Lemondóan nézed a párkányon a múltat, érzed minden illatát és hangját is hallod az éjszakának, amikor először AZT mondta, amikor egész éjjel ültél itt és nézted ugyanezeket a házakat szemben, de valahogy mégsem ugyanezeket, a vár már akkor is ott állt, és azelőtt is sok száz évvel, hallott és látott már sok hasonlót és korábban sem tudott segíteni.
Éppen egy slukknyi van már csak ebből a kapcsolatból, ebből az együttélésből, ez az utolsó pillanata annak az emléknek ami még elvitathatatlanul ide tartozik, ez most még jelen, de mindenképpen itt marad, utolsó rossz lehellete ennek a történetnek.

És kész, vége, már csak a füstszűrő sárgállik és a hamutartóba nyomod a csikket. Megfordulsz, bezárod az ajtót, elhúzod a függönyt és egy utolsó pillantást vetsz a koszos szőnyegre és az ittmaradó részekre, mindez egy teljesen más világban egy teljesen más résszel együtt szinte valószerűtlen egészet alkottak. Csendben búcsút mondasz az életnek, amit szerettél és kilépsz az ajtón. Kattan a zár, lakat kulcsolódik a múltra, az érzelmek emlékké lesznek, mert már nem élsz bennük, határozott és kategórikus vége szakadt mindennek.

·•·

És akkor

És akkor hittem és akartam és mentem
És tudtam és kapartam és tettem
És volt jó is és rossz is és nevettem
És voltam így is és úgy is és meztelen

És most így van és tudom már tényleg
És kell már és jobb is hogy így lett
És teszem és veszek és élvezem
És iszom és kellek és jó nekem

Valami

Az jutott eszembe
ha eszembe jutna valami
lenne-e valaki
akinek eszébe jutna rólam valami


Magány

Meztelen mellem mikor először láttad,
fogaddal, kezeddel megkívántad.
Sebeimet kívül hordom,
így a lelkemmel nincs sok gondod.

Ha kérdeznéd elmondanám,
nekem sem Te vagy a világ,
de lemerülök újra benned,
hogy ajkaimmal újrakezdjem

minden egyes szakadásunk.
Nem kell nekem sem a véred,
de örömeim becsempészem
minden hangos sóhajodba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.