Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből - 9. rész

Emlékszel, Kicsim? Úgy beszéltük meg, hogy felmegyek, és nálatok
ebédelek, és délután onnan megyünk a buliba. Nagyon hideg volt, de szép
verőfényes, tiszta idő. Bár még csak délelőtt volt, de a Lehel téri piac környékén
már így is lehetett látni néhány bizonytalan járású alakot, a tizenötös
végállomásánál pedig egy borostás fazon, mintha csak a Kállai Kettős
tánclépéseit akarta volna gyakorolni... egyedül. Népes család jött szembe,
ahogy a Gogol utcából befordultam a Váci útra, és amikor egy vonalba
értek velem, az egész bagázs éktelen trombitálásba kezdett. Mondjuk,
azzal sohasem volt bajom, ha kiskölyköket láttam boldogan, okkal-ok nélkül
trombitálni, hiszen ők gyerekek, és az a dolguk, hogy bohóckodjanak,
helytől és időtől függetlenül, amikor csak rájuk jön, de azt már sohasem
értettem, hogy meglett családapáknak és családanyáknak miért jelent ez
– legalábbis az arcukra kiült életérzések alapján – földöntúli boldogságot?
Eleve mindig utáltam a szilvesztereket, mert soha nem tudtam megérteni,
mi a jelentősége annak, hogy ez a nap az év utolsó napja, hiszen ez csak
a mi kultúrkörünkre érvényes, és arra is csak azért, mert véletlenül valamikor
valakik azt mondták: „ettől kezdve legyen időszámítás, és ettől kezdve
egy év háromszázhatvanöt napból álljon!” Arról nem beszélve, hogy ugyan
miért fontosabb ez a nap, mint például március harmadika, vagy akár május
negyvenötödike?

A Gergely-naptár 1582. október 4-én, csütörtökön lépett életbe oly módon,
hogy az azt követő nap október 15-e péntek lett, a kettő közötti napok
abban az évben kimaradtak.
Ez számomra roppant vicces. „Ettől kezdve” viszont, az én földhözragadt
gondolkodásom szerint, ez egy mesterségesen kreált dátum, vagy nap, ha
úgy tetszik, és ezért számomra semmi jelentősége. Ja, hogy ilyenkor bulizni
lehet? Nos, bulizni bármikor lehet, mi több, kell is, na de azért, mert éppen
ilyen és ilyen nap van? Sőt, szinte már kötelező! Nekem ez „előírásra”
még sohasem sikerült, ezért aztán, ha olykor-olykor mégis képes voltam jól
érezni magam szilveszter éjjelén, az kizárólag mindig csak azért volt, mert
éppen olyan társasággal voltam együtt, vagy éppen a barátaimmal, akikkel
amúgy is bármikor és bárhol jól tudtuk érezni magunkat.
Ezt a mostanit nagyon vártam, de „csak” azért, mert veled tölthettem,
és a barátaimmal, akik igazából már a barátaink voltak. Hogy ez után a nap
után egy újabb naptári év kezdődik, az 1982., annak vajmi kevés jelentősége
volt.
A szüleid kedvesen fogadtak, és ebéd előtt a nappaliban, az ő szobájukban
beszélgettünk.
– Zolikám – kérdezte apukád, aki szokatlanul oldott volt –, iszol velem
egy ünnepi felest?
– Köszönöm Lajos, szívesen.
– Lányok, ti mit innátok? – az üveges bárszekrényből elővett egy pálinkás
üveget.
– Egy kis pezsgővel szívesen koccintanánk, igaz kislányom? – mondta
anyukád.
– Ez igazi jó, eperfa hordóban érlelt házi pálinka – mondta Lajos
mély érzéssel, miközben töltött a poharakba. – Boldog új évet
mindannyiunknak!
Valamennyien koccintottunk.
– Zolikám, csináltam egy kis kocsonyát is, megkóstolod? – kérdezte
anyukád, de aztán elég volt egy pillantást vetnie az arcomra. – Vedd
úgy, hogy nem is kérdeztem semmit – nevette el magát.
Emlékszel, Kicsim? Addigra már a hülyeségeimet is megszokták a szüleid,
például hogy válogatós vagyok, és elfogadtak olyannak, amilyen voltam.
Mert hozzád tartoztam.
Az ebéd nagyon finom volt, és én nagyon jól éreztem magam. Három
körül indultunk el, úgy döntöttünk, hogy lesétálunk végig, az Október 6. utcáig. Csinos
voltál és nagyon helyes. Csizmát húztál, rövid miniszoknyát és
fehér blúzt vettél fel a kabát alá, és én végtelenül büszkén fogtam a kezedet
az egész úton, Kedvesem.
Az átszellemült képpel trombitáló egyedek száma, és ennek láttán méla
undorom, mintha meghatványozódott volna a késő délelőttihez képest,
és amikor a Marx térnél befordultunk a Szent István körútra, a járdán már
egész komoly emberáradat hömpölygött.
– Indul a nyáj mulatni, megkongatták a kolompot – szólaltam meg cinikusan,
miután szabályosan a képembe trombitált egy elhízott, könyvelő
külsejű egyén, és ezt rendkívül szórakoztatónak tarthatta, mert még
röhögött is hozzá.
– Jaj Borzi, ne legyél már ilyen savanyú – lóbáltad meg a kezemet –,
érezd már jól magad egy kicsit végre!
– Ettől? Egyébként mit is mondtál, Te… Te kis boszorkány, ki a savanyú...?
– Te vagy a savanyú, Borzi – incselkedtél –, sőt olyan vagy, amikor így
morogsz, mint egy öregapó! Borzi bácsi! – robbant ki belőled, és annyira nevettél,
hogy még a könnyeid is potyogtak.
– A nénikédet, Tüszi, na megállj csak, kapsz te mindjárt Borzi bácsit,
hogy megemlegeted! Négy trombitát kérek! – álltam meg az egyik
árusnál a pénztárcám után kotorászva, mialatt te rosszat sejtve már a
kezedet próbáltad kirángatni az enyémből, hogy menekülőre fogd.
Amíg fizettem, végül is siker koronázta a szabadulásra tett erőfeszítéseidet,
éppen amikor átvettem a gusztustalan, gagyi trombitákat, kitépted a
kezed az enyémből, és kacagva futásnak eredtél a Margit híd irányába.
Amíg a szembe áramló tömegben cikázva futottál, én egyik kezemben
három trombitával, a negyediket teli tüdővel fújva kergettelek, a szembejövők
olthatatlan örömére. Aki mellett csak elfutottunk, mind boldogan bődült
vissza, mint aki meg van győződve róla, hogy hozzájuk hasonlóan én
is éppen, és persze „spontán” módon a szilvesztert ünnepelem. Miután
csizmában voltál, nem volt nehéz dolgom, és amikor végül a Honvéd utca
sarkán cselesen befordultál, én végre „lecsaptam” rád, elkaptalak. Te a
falnak dőlve nevettél kifulladva, két kezed a füledre szorítva, én meg csak
fújtam, fújtam...
– Nesze Tüszi néni, Borzi bácsi most elhegedüli a nótádat! – nevettem
könnyezve két levegővétel között.
– De hiszen ez trombita, te őrült! – kacagtál.
– Jaaa, igeeen? Akkor nem is kell! – hadartam bamba képet vágva, és
azzal a mozdulattal, nagy ívben elhajítottam a szörnyűségeket.
– Istenem, drága Borzikám, hogy te mekkora egy kölyök vagy! – ölelted
át a nyakamat. – Egy bolond, imádni való naaagy gyerek. Az vagy. És
én naon, naon, de naon szeretlek!
Szinte minden utcasarkon megálltunk csókolózni, azután keresztülvágtunk
a Szabadság téren, és már háromnegyed ötkor kopogtattunk Erzsikéék
ajtaján.
– Sziasztok! Gabikám, hogy te milyen szép vagy! – csodálkozott rád
Erzsi. – Gyertek, vegyétek le a kabátotokat!
Lekabátoltunk.
– Figyelj csak, Erzsi, úgyis sokan leszünk, mi lenne, ha ezeket átvinném
a Matildékhoz? – nyaláboltam fel a kabátjainkat.
– Igazad van, majd a többiekét is oda pakoljuk le inkább.
Átvittem a ruhákat a haveromékhoz, óvatosan benyitottam a gyanúsan
csöndes szobába, hát nem ott ültek hárman, kártyával a kezükben?!
– Na, elmentek ti a picsába – mondtam köszönés gyanánt –, itt zsugáztok,
és nekem nem is szóltatok?
– Szevasz Zoli! – emelte meg szertartásosan a fenekét Dezső.
– Ne dumálj annyit, tedd ki az aprót, és osszál! – vigyorgott Matild.
– Szia Zoli – nyújtotta a kezét Sofi is –, gyere, szállj be!
– Nem lesz gond, elengedett a Gabi? – szatírkodott Matild, ahogy szokta.
– Matiiiild... tegyél te egy szívességet, légyszi. Nálunk én viselem a nadrágot,
tudod, és miután te tök hülye vagy az ultihoz, legalább a ma estére
valót is megkereshetem. Gabi csak büszke lesz rám legfeljebb!
– Ajjajjajjajjaj, na osszál inkább!
Fél hét körül kiszálltam – egész jó volt a lapjárás –, és visszamentem
hozzátok. A vendégek közül addigra megérkezett Guillermo, aki szerette
úgy aposztrofálni magát, mint aki az egész hatalmas Kubában az egyetlen
valóban fehér bőrű srác. És mivel lévén nekem magamnak is vagy négy kubai
csoporttársam, és mind kreol, hajlamos voltam neki hitelt adni, legalább
bizonyos mértékig. Guillermo valóban vörös hajú, hófehér bőrű és szeplős
srác volt, aki amikor beléptem Erzsikéékhez, nem egészen világos okokból,
lopótökkel a kezében ült a konyhában, a gázóra alatt. Szemlátomást
jól érezte magát.
– Micsoda illatok – szimatoltam a levegőbe, miután lejattoltunk
Guillermóval –, látom nem vesztegettétek az időt!
– Na mi van, Borzika, csak nem előkerültél végre – kérdezted, miközben
kenyeret vágtál. – Már azt hittem, levitted az utcára a kabátjainkat
eladni.
– Most, hogy így mondod, nem is lett volna hülyeség. De az az igazság,
hogy kisebb kártyacsatába keveredtem odaát.
– Hát fiúk, ti nem vagytok egészen komplettek – nevette el magát Erzsi
a mosogatónál –, még szilveszterkor is zsugáztok.
– Mit hallok, ki nem komplett? – lépett be Matild, nyomában a többiekkel. – Asszony,
ne beszélj annyit, mert kihűl a gyomrod, mosogass!
– Ollálááá – kaptad fel a fejed. – Micsoda férfi!
– Féééérfiiii? Ne nevettess már, Gabikám – nevetett Erzsi a szemét törölgetve. – Ez
még viccnek is rossz!
– Tudjátok mit, lányok? Egészségünkre! – emelte meg válaszul Matild a
poharát.
Lassacskán megérkeztek a többiek is, és a hangulat egyre jobb lett. Közel
sem volt a megszokottakhoz hasonló vad tivornya, talán a nemrég Kató
néni elé járuló lakóküldöttségnek, talán a szokásostól kicsit eltérő társaságnak
köszönhetően, de azért igazi jó kis házibuli volt. Rengeteget beszélgettünk,
ökörködtünk. Imádtam, hogy sosem kellett, hogy a „szoknyádon üljek”,
amikor társaságban voltunk, mert mindig feltaláltad magad, és mindig
találtál olyanokat, akikkel jól tudtad magad érezni, és mégis együtt voltunk.
Nagyon jó társasági ember voltál, sokkal inkább, mint én, aki egy idő után
gyakran elképesztően egzaltálttá tudtam válni, ha veled voltam, ez valamiért
soha nem következett be.
Mert vigyáztál rám, Kedvesem. Azzal, hogy mellettem voltál. Azzal, hogy szerettél.
Szilveszter ide, Gergely-naptár oda, felejthetetlenül megható volt, hogy amikor
1981. december 31-én éjfélkor elcsendesültek a Himnusz utolsó hangjai,
neked mondhattam azt először, hogy „Nagyon boldog új évet kívánok!”
Ha valaki akkor elmondta volna, hogyan telik majd két évvel később a
szilveszterünk, biztosan leütöttem volna érte.
Emlékszel, Kicsim? Amíg a többiek csendes ünnepélyességgel körben
állva, egymást köszöntötték halk koccintásokkal, én szép csendesen a két
karomba vettelek, átvittelek Erzsikéék szobájába, és a nagy fotelban, az
ölemben tartva csókoltalak, és csak súgtunk egymásnak mindenféléket arról,
amit elmondani még súgva sem lehet, csak érezni és éreztetni.
És mi éreztük. Éreztük egymás szeretetét.
Aztán valaki ránk nyitott, jópofán behívta a többieket is, ugyan, „járnának
már csodájára ennek a turbékolásnak”, és a varázs szertefoszlott.
Kaja és pia volt bőven. Jó szilveszteri szokás szerint a virslinek valamiért
sokkal nagyobb sikere volt, mint a „rendes” ennivalóknak. A két lakás
– Kató nénié és Erzsikéé között – folyamatos népvándorlás zajlott egész
éjjel, de ezúttal valóban a kutyát sem zavartuk, hiszen élt az egész ház, miként
az egész város is, hajnalig, reggelig. Szegény jó Guillermo vicces sztorikat
mesélt, egyebek között a kubai közlekedési morálról, és anélkül, hogy
tudtuk volna, képet formálhattunk arról, milyen lehet egy olyan, egyébként
csodálatos országban élni, ahol szinte minden a húszegynéhány évvel azelőtt,
sebtiben elmenekült amerikaiaktól maradt rájuk, és ami éppen ezért
soha nem lesz pótolható, javítható, kicserélhető, csak gányolható. A hiány
nagy úr, és mindenre rányomja a bélyegét.
Amikor magam elé képzeltem a huszonéves hatalmas amerikai cirkálókat,
amelyeknek már semmijük nem működött, mert nem is működhetett
eredeti formájában, amint a bekanyarodás előtt, a már réges-régen ellopott
indexeket helyettesítendő, biciklisek módjára, karjelzésekkel jelzik szándékukat,
nevettem. Nevettem, mert Guillermóból nem panaszként jöttek elő
ezek a dolgok, hanem humorosan előadott történetekként. És ő nem is úgy
élte meg az életét Kubában, amiért egy percig is sajnálta vagy sajnáltatta
volna magát, hanem mint akinek ez a természetes, hiszen ebben nőtt fel.
És bár több mint két év itt-tartózkodás után bőven volt összehasonlítási
alapja, mégis, mikor megkérdeztük, egyetlen percig sem jutott eszébe,
hogy az egyetem befejeztével ne menjen haza. Haza!
Az éppen aktuális, új Világrendek jeles képviselői, azaz a politikusok, előszeretettel
sajnálnak egész generációkat azért, mert azoknak az általuk lecserélt
előző Világrendben kellett tengetniük nyomorúságos életüket. Nos,
tengődni a világ leggazdagabb királyságaiban is lehetséges, de szeretni,
szerelmesnek és boldognak lenni, barátokkal bírni, örülni és bánkódni, olykor
szenvedni, egyszóval élni, minden korban lehet, mi több, szoktak is.
Ez ugyanis nem Világrendfüggő. És ezért, a sajnálatra, köszönjük, de nem
tartunk igényt, mint ahogyan Guillermo sem kért belőle. Hál’ istennek, a
sajnálatra méltó generációk életét nem a politikusok élik le helyettünk, még
ha ez nekik fáj is olykor, hanem maguk az emberek. Félreértés ne essék, a
csere olykor jó és hasznos is, de miért van nekem gyakran olyan érzésem,
hogy a módszerek, a kommunikáció és a hozzáállás mintha nem is cserélődne.
Akkor viszont tulajdonképpen mi is?
Emlékszel, Kicsim? Hajnali három után léptünk ki a rozoga bérház kapuján.
Hozzánk indultunk, a Néphadsereg utcába, mivel úgy beszéltük
meg anyuékkal, hogy olyan későn, azaz korán, ne gyalogoljunk el a Gogol
utcáig, aludjunk inkább nálunk.
– Olyan jól éreztem magam, Borzi – néztél rám. A szemeid csillogtak. – Mondd, hogy
mindig ilyen leszel, drágám!
– Milyen?
– Kedves. Jókedvű és figyelmes. És olyan csupaszív.
– Ezt most miért mondod, Tüszi? – néztem rád értetlenül.
– Nem tudom... úgy félek, hogy csak álmodom! Úgy félek, hogy egyszer
elmúlik majd..., hogy egyszer felébredek! – fordultál szembe
velem a járdán, és a szemed teli volt könnyel – Nagyon szeretlek, Borzikám!
– Istenem – suttogtam, és megcsókoltam a szemedet –, tudod, hogy
én is, drága Gabikám! És azt kívánom, hogy ebben az évben is nagyonnagyon
boldog legyél, és utána is, minden évben, száz évig
még!
– Akkor is fogsz szeretni, ha ráncos öregasszony leszek? – léptél kicsit
hátra.
– Tudod, megígértem a Veres Pali bácsi előadása után. – Magam előtt
láttam az öreget, ahogyan magáról és a feleségéről beszél. – Legfeljebb
majd valami fiatal csajt képzelek magam elé közben. De szeretni
csak téged foglak! – És jó érzékkel futásnak eredtem.
– Megállj Borzi, csak kapjalak el!
A Mezőgazdasági Minisztérium árkádjai alatt hagytam magam utolérni.
– Te dög, milyen fiatal csajokról akarsz te ábrándozni? – dörömböltél a
mellemen, ahogy szoktad, amíg én a falnak dőltem kifulladva.
– Csakis rólad, Szerelmem! – feleltem nevetve.
– Na azért!... Borzi bácsi! – kacagtál te is.
A tér túlsó végén befordultunk a Néphadsereg utcába, és a hideg, hajnali
csendben ismerősen verődött vissza a házfalakról a cipőink kopogása.
Istenem, hányszor is sétáltunk már így, és hallottam ezt a hangot, hol jókedvűen,
hol végtelen szomorúsággal, de mindig veled, Kedvesem. A Balaton
utca sarkán egyszerre álltunk meg, és néztünk fel.
A lehető leghalkabban léptünk be a lakásba, és az előszobából nyíló fürdőszobán
keresztül, amelynek a hátsó ajtaja az én szobámba nyílt, csöndesen
belopóztunk hozzánk. Amíg én kinyitottam a rekamiét, és megágyaztam,
te előkerested a szatyorból a kockás hálóinged, és kicsit szégyenlősen
elővetted Borzit is. Az igazit. Odabújtál mellém, a paplan alá, befészkelődtél
a helyedre, átöleltelek, és abban a pillanatban éreztem, hogy nem fogok
bírni magammal.
– Te Zotya, mintha valamit éreznék itt a paplan alatt. Csak nem ébredt fel
szegény Csutkababa?
– De igen, felébredt szegény – súgtam –, most mi lesz?
– Gyere drága, altassuk el! – mondtad pajzán hangsúllyal, és átöleltük egymást.
– Várj egy picit, szerelmem – állítottál meg pihegve, pár perccel később. – Borzinak ezt
nem szabad néznie, ő még kicsi ehhez – és a párnádról
letetted Borzit, az igazit, az ágy mellé, a parkettára.
– Tüszikém, esküszöm, te nem vagy normális, de én akkor is megőrülök
érted! – suttogtam, és újra magamhoz öleltelek.
A karom még akkor is a fejed alatt volt, amikor elaludtál, és én figyeltem
a lélegzetedet, vigyáztam az álmodat. Kevés ilyen pillanat jut az életben, de
az a kevés mindent megér, mert elkísér.
Örökre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.