„Kedves Zoltán!... Nálunk is megkezdődik a tanítás, leírom Neked az
órarendemet... Bár most eléggé elfoglalt vagyok, nagyon sokat gondolok
Rád! Képzeld, autóvezető tanfolyamra járok, nemsokára meglesz a
jogosítványom is... Nagyon élvezem, három kocsin is szoktam gyakorolni,
apukám Mercedesével, anyukám Toyotájával, és a nagypapám VW
Passatjával... Nagyon szeretném, ha egyszer eljönnél hozzánk, és meglátogatnál!
Hiányzol... Itt lakhatnál nálunk, és csodaszép helyeket mutatnék Neked, hiszen
Bajorország gyönyörű szép... tudom, hogy tanulsz, és
ezért most biztos nincs fölösleges pénzed, de itt nem is kellene semmire
sem költened... Küldök Neked egy képet magamról, amit a barátnőm
csinált nemrég, Ulrike, tudod, az egyik lány, aki velem volt Berlinben.
Ő egyébként Weißenburgban lakik, ami nincs tőlünk túl messze...
Sok-sok szerelmes csók, szia: a Te Martinád.
Utóirat: Vigyázz Magadra, és írj mielőbb!...”

Anyuék ágyára heveredve olvastam a levelet, mellettem Halász Előd
nagyszótára. Ami azt illeti, némelyek szerint az öreg alaposan be lehetett
szittyózva, amikor ezt a kiadást összehozta, hiszen egészen vad fordítások
is vannak benne. A sündisznó címszó alatt, a „der Igel zum arschwish”
szólást például, ami normális esetben megfelel annak, hogy „sündisznóval
segget mosni”, ő úgy találta helyesnek fordítani, hogy „úgy jó ez nekem,
ahogy a lófasz nem furulya, a majomsegg nem ibolya, sem nem rózsabimbó”!
Na persze, nekem ezzel inkább a szívembe lopta magát a kedves
tudós ismeretlenül is, végtére is én sem szeretem a száraz, bigott dolgokat...
éljen a költészet szabadsága..., Petőfi is írt csúnya szavakat némely
versében!
Olvastam a levelet, nézegettem a fényképet, amiről visszamosolygott rám
az a lány, aki kis híján elrabolta a szívemet egy másik országban, egy másik
nagyvárosban olyan hirtelen és váratlanul, akár a forgószél. Egy szőke, kedves,
mély érzésű lány, aki miatt én bőszen és intenzíven elkezdtem németül
tanulni... Ledobtam a levelet a rekamié előtt álló rozoga kis dohányzóasztalra,
kimentem az erkélyre és rágyújtottam.
„Drága Martina!” – bontakozott ki maró, fájdalmas öngúnnyal lelki szemeim
előtt a képzeletbeli válaszlevél – „Nekem több mint két éve van már
jogosítványom, és én is imádok vezetni. Amikor csak tehetem, elkunyerálom
apuék Trabantját, aztán adok neki, ami a csövön kifér...!”

Dehogyis látogatlak én meg Téged valaha is, Te majdnem-szerelmem,
Te drága, naiv, mégis jószívű és odaadó, kedves kislány! Martina! Hát hogyan
mondhatnám el Neked, amit Te fel sem fognál, meg sem értenél, pedig
intelligens vagy és értelmes, hogy olyan mély szakadék választ el bennünket,
amihez képest a Mariana-árok ártalmatlan kis homokozógödör.
Hogyan mondhatnám én el Neked, hogy már réges-rég megnéztem, a
legjobb térképeken, méterre pontosan, milyen messze laksz tőlem, és vajon
hogyan juthatnék el Hozzád, nem meghívásra, váratlanul, meglepve
Téged, mosolyogva, mindig bízva: Itt vagyok! Látod, mit nekem géppisztolyos
határőrök, Világokból a modern idők koncentrációs táborait kialakító
falak és U-Bahn állomások, itt vagyok! Látod?!
Nem fogod meglátni sohasem. Most már tudom.
Hát hogyan magyarázhatnám el Neked, hogy értsd és elfogadd, és főleg
el is hidd, tiszta szívedből, hogy attól még, hogy mi háromévenként
egyszer mehetünk ki a ketrecből, rövid kis egészségügyi sétára, sőt még
száz egész dollárt is vásárolhatunk háromévenként, attól még bennünk
ugyanolyan érző szív dobog, bennünk ugyanazok a vágyak ébrednek,
ugyanazok az indulatok, ösztönök horgadnak, az agyunk, a gondolataink
tiszták és világosak, sőt! Ellentétben Veletek, a műveltség, a tájékozottság
és az értelem számunkra egyenesen létkérdés, hiszen ez az egyetlen
fegyverünk. Az egyetlen fegyverünk ahhoz, hogy ott, ott bent, a ketrec
mélyén is képesek legyünk becsülni, embernek érezni magunkat...
Hogy miért? Talán, hogy még jobban fájjon! A tablettás bor nem fáj,
közel sem fáj annyira, mint a soha meg nem valósuló álmok, de mégis,
akinek álmai vannak, annak mindene van. Csak néha kicsit fáj. Kicsit
nagyon.
Tudom Martina, Te talán megértetted volna, nem lehetek igazságtalan
Veled! De vajon én hogyan számolhattam volna el azzal, hogy hiába a
tengersok eszem, az a hatalmas szívem, amibe olykor az egész Világ belefér,
mégis, szégyelltem volna Előtted, hogy az apám és az anyám egy
becsülettel, tisztességesen végigtanult és ledolgozott életért hozzájuthatott
sok-sok év várakozás után egy Trabanthoz. Tudod, Martina, ha szégyenkeztem
volna, ha szégyelltem volna magamat, az olyan lett volna,
mintha elárultam, mintha szembe köptem volna a szüleimet. Márpedig, ha
kimentem volna Hozzád, szégyenkeztem volna. Ezért nem találkoztunk mi
soha többé... Kormos Lajos emlékére...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.