A kettes villamossal mentem, és már ötre odaértem a Dimitrov térre. Körülsétáltam
az egyetemet, elmentem egészen a Kinizsi utcai kollégiumig,
aztán valamivel fél hat előtt beléptem az irtózatosan nehéz, tömör tölgyfából
készült hatalmas kapun. A klubhelyiséghez vezető hosszú, földszinti folyosó
elején keresztbe volt állítva egy pad, a folyosó szélességének jó kétharmadát
eltorlaszolta, ott ücsörgött Ricardo. Kellemes, mély orgánummal megáldott,
izmos, közepes testalkatú srác volt, aki valami hihetetlenül nyugodt,
megfontolt magabiztosságot árasztott. Valahányszor rápillantottam, mindig
Rumcájsz jutott eszembe róla a meséből. Kiköpött olyan volt, mint egy életnagyságú
Rumcájsz, amihez mély hangján kívül még sűrű, fekete körszakálla
is hozzájárult. Az ember legszívesebben megkérdezte volna tőle: „hát
Mankát és Csibészkét hol hagytad”?


– Szia Zoli! – köszönt rám.
– Szevasz Ricardo! Mi újság? – ültem le mellé a kihalt folyosón.
– Van egy kis gond – mondta közönyös nyugalommal, és a fiókból elkezdett
előkotorni egy katonai szuronyt, aztán egy nagyon kemény,
brutális boxert, és komótosan kirakta őket az asztalra. – Ez a tiéd lesz
ma este – forgatta a kezében a szuronyt –, csak vigyázz vele, mert
ez egy második világháborús SS-bajonett. Ez meg majd nálam lesz –
próbálta fel a boxert a jobb kezére.
– Te megőrültél, Ricardo! – hitetlenkedtem. – Mi ez a fegyverarzenál?
Egy szaros Trabant-koncert miatt, ahol jó, ha lesz kétszáz kiskölyök?
És milyen gondra céloztál az előbb?
– Nem a koncert a gond – mondta filozofikus nyugalommal nézegetve a
boxert –, hanem hogy a Pisti szólt délután, mégsem tud jönni, és már
nem tudtunk helyette senkinek szólni.
– Na bumm, akkor majd ketten csináljuk, nem olyan kemény gyerekek
ezek a Trabant-rajongók!
Hátradöntött székén hintázott, lába az asztalon, úgy nézett rám:
– Igen, csak van még valami.
– Éspedig?
– Tegnap itt volt a dizsiben egy vörös hajú kis cigány srác – el is neveztem
Rozsdásnak –, és nagyon csúnyán viselkedett a csajokkal.
Amikor szóltam neki, hogy állítsa le magát, egyre inkább csinálta a
balhét, amíg a végén fogtam, és kihajítottam az utcára. Még mondtam
neki, hogy egy hónapig nem jöhet be semmilyen rendezvényre a
balhé miatt.
– És?
– Semmi különös, csak azt mondta, hogy ma este meglátogat negyven
haverjával.
– Hű basszus – mondtam elhűlve, és önkéntelenül kezembe vettem a
bajonettet. – Ez állati klasszul hangzik... És erre leszünk ketten? Ez
baromi jó lesz, szerintem akár ki se nyissunk!
– Nyugi, majd meglátjuk, mi lesz. Hátha ki tudjuk dumálni őket. Az is
lehet, hogy el sem jönnek, bár elég határozottan ígérte.
– És ha eljönnek, és ha hiába dumálsz?
– Akkor előveszed a bajonettet, ez eléggé el szokta gondolkodtatni az
embereket ilyen szitukban, és ha ránk támadnak, akkor valakit gyomorszájon
vágok a boxerrel, a kettő együtt csak elég lesz figyelmeztetésnek – közölte angyali
nyugalommal.
– És ha nem? Esküszöm, te megőrültél, Ricardo...

Érdekes, hogy igazából nem is félelmet éreztem, hanem izgalmat, hihetetlenül
magasra szökött az adrenalinszintem. Mint régen, egy-egy verseny
rajtja előtt közvetlenül, amikor a rajtvonalon felsorakoztatott húsz-harminc
hajót igazgatta már percek óta a rajtbíró, és mentek a beszólások egymásnak,
ki, kit hogyan ver majd szarrá, mit csinál vele, ha az oldalvizén mer
majd menni, és a bíró a parton csak egyre üvöltött a szócsövébe, jobb kezünk
vállmagasságban, a másik majd a vízbe ért, a lapátot markolva, ahogy
megfeszülve, egészen előrehajolva vártunk hosszú percek óta, hogy azt az
egyetlen századmásodpercnyi pillanatot éppen abban az egyetlen századmásodpercben
kaphassuk el, hiszen aki a rajtnál beragad, az harminc hajó
hullámain sosem tudja már előreverekedni magát, és egyre visszhangzott
a szócső, „kettes hátra!!!, még hátrább, ha még egyszer szólnom kell, kizárlak,
fiam!, húszas, gyere előrébb, a többi marad, hatos hátrább, KÉSZ,
RAJT!” Ott, akkor, ez az utolsó, a várva várt, mégis váratlanul felcsattanó
ordítás megváltás volt, hiszen abban a pillanatban elpattantak az idegeket
gúzsba kötő félelmek, izgalmak, görcsök, és nem maradt más semmi, csak
a szabadság, a magány, ÉN voltam csak, már csak le kellett tudnom győzni
magamat, és akkor már nem lehet rossz, de hiszen ez könnyen megy, hiszen
ez a dolgom, ezt csinálom évek óta, látod, az a másik máris fárad, még
száz méter és befogom, és én csak gyorsulok, egyre csak gyorsulok, mert
legyőzhetetlen vagyok, és nem félek, hiszen azt teszem, amit szeretek, amiért
mindennap megdolgoztam, megérdemlem hát, és meg is csinálom!

Most azonban nem volt feloldása a feszültségnek, ennek megfelelő izgalommal
és kíváncsisággal vártam, mi lesz ebből. Egy röpke pillanatra te
is eszembe jutottál, Kicsim, amikor a tekintetem a bajonettre siklott, hiszen
azt mondtam neked, hogy felesleges aggódnod, a Közgázon nem szoktak
balhék lenni, amúgy is tudok én vigyázni magamra, ne félj Drága, nem lesz
semmi baj.
„Meglátogat, negyven haverjával”… te jó ég. Mindenesetre megfogadtam,
hogy ha péppé vernek is, engem nem láthat majd beszarinak sem
Ricardo, sem a többiek. Hétkor megérkeztek a Trabant tagjai, aztán megjött
Csöpike is. Gyulán kívül, aki akkor még tanársegéd volt a tudományos szocializmus
tanszéken, az egyetlen, főállásban az egyetemhez tartozó a klub
vezetői közül. Ilyenkor többnyire ő volt a pénztáros – a keresztbe rakott pad
is őt várta.
– Te Ricardo, szerintem ezt a padot most Csöpivel együtt rakjuk hátrébb
vagy tíz méterrel, és hozzunk egy másikat ennek a helyére.
– Értem. Lám-lám, milyen kis stratéga vagy, látod, ezt már szeretem –
mondta, és már indultunk is a másik padért.
– Minek kell másik pad, fiúk? Mi ez a hülyeség, miért akartok hátrébb
rakni?
– Itt elől nagy a huzat Csöpikém, még megfáznál! – szólt hátra Ricardo a
válla felett. – Jobb ha nem szólunk neki, ha balhé lesz, úgyis észreveszi majd, addig
meg minek idegesítsük – fordult hozzám mély hangján nevetve.
A koncert már fél órája ment, rég bent volt mindenki, akit érdekelt – lehettek
vagy százötvenen. Kihallatszott a tompa dübörgés, pufogás, és az
énekes kiscsaj magas, izgatóan egyedi hangja is.
– Itt vannak – szólalt meg egykedvűen Ricardo, és még a lábát sem
vette volna le az asztalról.
– Ez az ott elől? – kérdeztem összefont karral a falnak támaszkodva a
pad mellett, elállva az utat befelé.
– Aha – jött a lakonikus válasz. Azt mindenesetre megnyugodva láttam,
hogy közel sem voltak negyvenen, nyolc-tíz srác közeledett egy csoportban.
Azt is felmértem, hogy a Rozsdás – csak ő lehetett a mokány,
hirtelenszőke, fülbevalós kis vagány – egy-két méterrel a többiek előtt
jön, egyedül. Nyilván nem lesz azonnali csihi-puhi, a többiek kezdetben
csak díszletül szolgálnak majd.
– Mi van srácok? – kérdezte Ricardo, még mindig feltett lábbal a székén
hintázva, nem kis kockázatot vállalva egy meglepetésszerű támadás
esetén. Mindenesetre, egyelőre bejött a magára erőltetett nyugalom.
– Be akarunk menni! Itt a pénzünk, kérjük a belépőket! – mondta reszelős,
vontatott hangon Rozsdás, miközben fél szemmel felmérte a
lehetőségeket, és Ricardo szemét fürkészte. Közben a többiek szorosabban
felsorakoztak mögötte, a pad előtt, a folyosó teljes szélességében.
Gyors pillantást vetettem hátra, Csöpi már gyanakodva nyújtogatta
a nyakát.
– Ide figyelj, te Rozsdás! – mondta Ricardo, egyre csak hintázva a székén.
De láttam a bajonettet a felém lévő fiókrészben és a boxert az ő
keze ügyében. – Tegnap este igazi barom módjára viselkedtél, és én
világosan megmondtam neked, amikor kiraktalak, hogy egy hónapig
nem jöhetsz be ide! Így volt?
– Így! – felelte Rozsdás rezzenéstelen tekintettel.
– Nem szoktam megváltoztatni a szavamat, de hajlandó vagyok üzletet
ajánlani neked.
– Miféle üzletet? – gyanakodott elbizonytalanodva Rozsdás. A mögötte
lévők is értetlenkedve összenéztek, hiszen ők bunyózni jöttek.
– Kivételesen, annak ellenére, amit tegnap mondtam, megengedem,
hogy bemenj a haverjaiddal együtt. De ha a legkisebb, érted, a legkisebb
gond lesz bármelyikőtökkel, akkor nem egy hónapra tiltalak ki innen,
hanem örökre! Sőt, odafigyelsz a többiekre, és ha látod odabent,
hogy balhé készül, akkor szólsz nekünk, és esetleg még egy sörre is
a vendégem lehetsz. De még egyszer mondom – nyomta meg kicsit
a hangját Ricardo –, ha bármi bajt csináltok, ide többé be nem teszed
a lábad! Rendben? Áll az alku? – láttam Rozsdáson, amint elcsodálkozik,
forognak a fejében a kerekek, mérlegel, aztán szinte kölykösen
elmosolyodik, és Ricardo tenyerébe csap.
– Áll az alku! Gyerünk befelé! – szólt hátra nagyon „bandavezéresen”.
Egészen hihetetlen volt, amit Ricardo művelt, és én nagyon sokat tanultam
tőle. Az a kölyök, a Rozsdás, aki a kilencedik kerület réme volt, ettől
kezdve olyan volt, mint a kezes bárány. És mivel a hasonszőrű a hasonszőrűt
tiszteli, nemcsak hogy vele nem volt soha többé balhé, de mindig
biztosak lehettünk benne, hogy ha éppen lejött a klubba, akkor kizárt, hogy
balhé legyen a környékbeli csibészekkel. Eszembe jutott a boldvai kis srác
a lagziban, és arra gondoltam, hogy ennek a gyereknek, aki valószínűleg
soha, senkitől egy jó szót sem kapott, aki csak az ököl igazságát ismerte,
akár őt ütötték, akár ő ütött, és aki olyan tüskés volt a környezetével, az
egész világgal szemben, mintha mindenki elpusztítani való ellensége lenne,
elég volt egyetlen gesztus: „én megbízom benned, gyere, akár közénk is
tartozhatsz, mutasd meg, hogy számíthatok rád, hogy van vér a pucádban,
hogy van becsületed”, és attól kezdve ő volt a Közgáz Klub leghűségesebb,
„tiszteletbeli rendezője”. Mondd Ricardo, honnan volt benned ennyi bölcsesség,
ennyi emberismeret, pedagógiai és taktikai érzék alig több mint
húszévesen? Hány legyet is ütöttél egy csapásra? Elhárítottál egy elkerülhetetlennek
látszó és minden bizonnyal sok vérrel járó tömegverekedést,
egyszer és mindenkorra megszüntettél egy állandó veszélyforrást – mert
a Rozsdás-félék jelenléte bizony az volt –, hitet, egy kis értelmet adtál egy
az egész társadalom által csak leírt, kiselejtezett utcagyereknek, még ha ő
ezt nem feltétlenül így élte is meg, sőt az ellenséget a magad oldalára állítva hatékony „szövetségesre” tettél szert. Mindezt végtelen nyugalommal és
higgadtsággal. Pedig tudom, hogy féltél. Én is féltem.
– Mi volt ez a kis jelenet? – jött oda hozzánk Csöpi, akár egy imádni való
kis töltött galamb. – Biztos vagy benne Ricardo, hogy jól tetted, hogy
beengedted ezeket? – kérdezte anélkül, hogy bármit tudott volna az
előzményekről.
– Nyugi drágaságom, ismerem a srácot, nem lesz semmi gond – felelte
Ricardo dagadó önbizalommal.
Tényleg nem lett. Hajnali kettőre értem haza, gyalog mentem végig, és
a fejemben ott kavarogtak a gondolatok, az este történtek, a debütálásom,
aztán elömlött bennem valami végtelen nyugalom, valami hirtelen jött elégedett
boldogság: hiszen nemcsak Közgáz Klub van a világon, nemcsak
Ricardók és Rozsdások, hanem te vagy nekem, Kicsim, szeretsz, és vársz
rám, és holnap magamhoz ölelhetlek végre! Hirtelen rájöttem, mennyire
hiányoztál tudat alatt egész este, anélkül is, hogy a nagy zűrök közepette
eszembe jutottál volna, és úgy éreztem egy pillanatra, mintha megloptam
volna magunkat, amiért az estét nem veled töltöttem. Aztán eszembe jutott,
milyen kedvesen engedtél utamra tegnap délután, és megnyugodtam.
Elaludtam végre.
Bár nem voltál ott, veled aludtam el.

A bejegyzés trackback címe:

https://poerava.blog.hu/api/trackback/id/tr432621819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TörpMama 2011.01.29. 15:35:00

Persze a nyári és a tavaszi részeket is szeretem! :-)))

Én például ekkora lakodalomban még sosem voltam, és valószínű nem is leszek, lévén, hogy pesti vagyok! :-)

A bulikat én is szerettem, minden pénteken és szombaton a helyi diszkóban volt a helyünk! És tényleg, sosem volt nagyobb balhé, a személyzet mindig tudta kezelni az esetleges konfliktusokat.

83.09.27. 2011.01.29. 22:44:25

Gyakran járok Kárpátaljára,és ott a mai napig pont így zajlanak a lagzik! Emlékszem,amikor ezt a részt (mármint a lagzist) olvastam,arra gondoltam,hogy régen tényleg így mentek itt is ezek az ünnepségek,de ma már szerintem nem nagyon. És,hogy milyen szerencsém van,hogy ennek ellenére én még láthatok ilyet,ráadásul magyar nyelvterületen!

kárpátizoli 2011.01.30. 20:51:35

@TörpMama: Nincs mese; férjhez kell menned egy fess, falusi fiatalemberhez!
Remélem ott lehetek a lakodalmadon, s talán egy kis egypercessel megemlékeznék róla:-)

kárpátizoli 2011.01.30. 21:04:15

@83.09.27.: Az egyik nagyon jó barátom három éve nősült, Somoskőn volt az esküvő, bár mindeketten Budepesten élnek, a szülői ház döntő ilyenkor. Nos elmondhatom, hogy a mai napig élnek a hagyományok, az egészen modern buliig bezárólag, igen szép számú érdekes népszokást elevenítettek fel, arról nem beszélve, hogy maga az esküvő a vár falának tövében volt, csodálatos festői környezetben! Azóta egy gyönyörű leány ikerpár is bizonyítja, barátomék jól választottak, amikor egymást választották.

TörpMama 2011.01.30. 22:19:38

Kedves Zoltán!

Ezen jót nevettem! Egyelőre férjnél vagyok, de ha esetleg aktuális lesz a következő esküvő, feltétlenül szólni fogok! :-)

kárpátizoli 2011.01.31. 15:30:30

@TörpMama: Isten őrizz, igazán nem venném a szívemre, ha esetleg kósza ötleteim miatt futna zátonyra jelenlegi házasságod, én a fentmaradásának drukkolok!
Nincs mese, a gyermekeket kell falura házasítanod. Kivárom, csak boldogság legyen a vége!
:-))
süti beállítások módosítása