Tudod, Kicsim, egyetlen nap kellett ahhoz, hogy majdnem beleszeressek
egy másik nőbe, három és fél évvel azután, hogy megismertelek téged,
és alig két évvel azután, hogy eljegyeztük egymást.
Elárultalak.

Másnap délelőtt a többiek sokáig tanakodtak a koleszban a reggelinél,
hogy mi legyen aznap, aztán kitalálták, hogy megnézik az állatkertet és a
többi. Eszemben sem volt velük menni. Annyira magával ragadott előző nap
az Alexanderplatz varázsa, hogy alig vártam, hogy visszamenjek. Egyedül.
Mit érdekelt, hogy alig egy-kétszáz szót beszélek németül, minden nyelvtani
ismeret nélkül, fogtam magam, felültem az S-Bahnra, és mentem. Abban
maradtunk a többiekkel, hogy este a koleszban találkozunk, aztán a környéken
elmegyünk valahová vacsorázni. Amikor beértem a térre, kerestem egy
postát, vettem négy-öt képeslapot és bélyeget. Te jártál az eszemben, alig
vártam, hogy írjak neked egy utolsó lapot, hogy megírjam, már csak hármat
kell aludnunk, és végre átölelhetjük egymást, hogy végre láthatom csodálatos
szürke szemedet és érezhetem a hajad illatát.
Ugyanott ültem le, ahol előző nap, a „víziparádénk” előtt ültünk a barátaimmal,
bár most, kora délelőtt lévén sokkal kevesebben voltak. Szinte kihalt
volt a tér. Elővettem a lapokat és a tollat, nekiláttam írni. Tőlem balra, vagy
hat-nyolc üres székkel arrébb, három német lány ült, a hozzám legközelebbi
nagyon helyes volt. Ők is rám néztek, és azt is láttam, hogy ő másképp néz,
mint a barátnői. És azt is láttam a szemem sarkából, vagy inkább éreztem,
hogy miközben éppen neked írtam a képeslapot, nem egyszer néz felém sokat
sejtetően. Aztán teljesen belemerültem az írásba, anyuéknak is elkezdtem
egy lapot, és közben szinte megfeledkeztem arról, hol vagyok. Nem figyeltem
már, mi zajlik körülöttem a nagy szökőkút körül. Egyre melegebb lett, levettem
a pólómat, és félmeztelenül sütkérezve körmöltem az újabb és újabb lapokat
mindazoknak, akiknek lusta voltam írni az utóbbi három héten.
Egyszer csak pajzán viháncolásra lettem figyelmes, és olasz szó ütötte
meg a fülemet. Amikor felnéztem, a szökőkút szemben lévő sarkánál,
tizenöt-húsz, középiskolás korú, igen helyes kiscsajt láttam, amint felém
nézgelődve vihorásznak. Jóval mögöttük észrevettem egy olasz turistabuszt,
amint éppen parkolni próbált. Írtam tovább. Természetesen tudtam,
hogy valaki leült a közvetlenül jobbra mellettem lévő székbe, morogtam is
magamban, hogy mi a francért telepszik közvetlenül mellém, amikor annyi
szabad hely van, de nem vettem a lapot, csak amikor a viháncolás valóságos
üdvrivalgássá fokozódott. Éreztem, hogy aki mellém ült, a karját
átvetette a székem támláján és nemes egyszerűséggel a vállamra hajtja a
fejét. Ránéztem csodálkozva, közben a barátnői vadul fényképeztek „minket”,
és azt kellett látnom, hogy egy tizenhat-tizenhét éves, nagyon szép,
hosszú, göndör barna hajú, szép szemű lány hajtja édesen a vállamra a
fejét. Önkéntelenül elnevettem magam. Ó, ti kedves, középiskolás, ártatlan
lányok!

– Grazie! – mondta, miután túl voltunk a fényképezkedésen. – Mi ami? – kérdezte még
mosolyogva, mit sem sejtve ott Kelet-Berlin közepén,
hogy azelőtt három évvel négyesre érettségiztem az ő anyanyelvéből
dr. Sárközy Péterné tanítványaként egy budapesti gimnáziumban.
– Ti amo – feleltem én is mosolyogva, mire elpirulva felugrott, és kacagva
visszaszaladt az osztálytársnőihez, akik valóságos extázisban törtek
ki. Tizenöt-húsz csoda helyes kislánnyal integettünk és kiabáltunk egymásnak
„Isten hozzádot”, miközben visszaindultak a buszuk felé.
Miért is ne szerettelek volna, Berlin?
Öt perc nyugtom ha volt az olasz középiskolások viharos távozta után,
amikor láttam, hogy a nagyon helyes német lány feláll, és határozottan, nyíltan
odajön hozzám. Leült a mellettem lévő székbe.

– Helló – mondta. Gyönyörű kék szeme volt, és mézszőke haja.
– Sprichst du deutsch?
– Helló. Nur eine bißchen, parla italiano?
– No, parlez-vous français?
– Non, je ne parle pas, gavaritye pa russzki?
– Entschuldigen, aber ich bin aus West-Deutschland! – mondta, és nagyon
kedvesen nevetett.
 

Nem volt mit tennünk, kénytelenek voltunk németül beszélgetni. Ki számíthatott
arra, hogy a vasfüggöny legkeményebb része mögött éppen egy
nyugatnémet lánnyal hoz össze a sors?

– Ich heiße Martina! Martina Beranovsky. Wie heißt du?
– Ich bin Zoltán Kárpáti – feleltem.

Elpakoltam a képeslapjaimat és a tollamat, és odamentünk a barátnőihez.
Kedvesen bemutatott bennünket egymásnak, és négyesben elindultunk
az Alexanderplatz túlsó vége felé. Azok után, ahogy megismerkedtünk,
különösebben nem voltak gátlásaim, meghívtam ebédelni. Rövid tanácskozást
tartottak ott a tér közepén, abszolút nem bántó módon, csupán érezni
lehetett, hogy a fejlemények őket is váratlanul érték. Hogy miért, azt csak
nyolc-tíz órával később értettem meg. Megbeszélték egymással a dolgaikat,
aztán a barátnői kedvesen elköszöntek tőlem, és tőle is elbúcsúztak. Amint
sétáltunk a Ratskeller felé – ugyan hová is hívtam volna meg máshová? –,
Martina elmesélte, hogy szeptembertől megy negyedik gimnáziumba, és
ide, Kelet-Berlinbe, csupán egy osztálykirándulás részeként, erre az egy
napra jöttek át Nyugat-Berlinből. Dejà vu. Ungvár, Munkács... Még mindig
nem értettem. Csak késő este értettem meg, mi volt az a nagy tanácskozás
az osztálytársnőivel az Alexanderplatz kellős közepén, mik voltak azok az
aggódó, félig nekem, félig neki szóló pillantások a barátnői részéről, és mi
volt az az enyhe tanácstalanság benne is, amit azután barátnői szemmel
látható véleménye ellenére oly határozottan elnyomott magában, megfogta
a kezemet, elbúcsúzott, és velem tartott!
És csak sétáltunk ezzel a mézszőke hajú lánnyal, keresztül a már újra
nyüzsgően telített hatalmas téren, egymás kezét fogva, ujjaink összefonódva,
és ő csak mesélt, és kérdezett, és én fél méterrel a föld felett jártam. És
akkor egyszer csak, a tér közepén szembefordult velem, előttem egy pillanatra
elsötétült a világ, aztán csak éreztem, hogy csókol, lágyan kedvesen,
átölelve a nyakamat...
Felnéztem egy hosszú perc után, szinte szédültem... és nem te álltál
szembefordulva velem, Kedvesem.
Abban a pillanatban, amikor magával ragadott volna a lelkiismeret-furdalás
gyilkos ösztöne, Martina elengedett, rám mosolygott kedves-komolyan,
megfogta a kezemet újra, és elindultunk.
Olyan intelligencia és érett érzelem áradt ebből a lányból, ami mindent
elnyomott bennem. Nem arról volt itt szó, hogy nem akart volna tiltakozni az
énem azon része, amelyiknek kellett volna. Nem arról volt itt szó, hogy
mérlegelhettem
volna, és helyes döntéseket hozhattam volna. Arról volt szó,
hogy ez a lány, vagy legalábbis amit magában hordozott, talán csakis akkor,
és csakis az én számomra, egyszerűen lehetetlenné tett, csírájában fojtott
el minden tiltakozást, a lelkiismeretnek, a becsületnek, az észnek és a szívnek
bármilyen ellenvetését.
Ebéd közben is végig beszélgettünk mindenféléről, ami csak eszünkbe
jutott. Elmondta, hogy Bajorországban, egy kis településen él a szüleivel,
Nürnberg és München között félúton. Én is meséltem neki magamról, az
egyetemről, Magyarországról. Mondta, hogy a barátnőivel először azt hitték,
én is olasz vagyok, a kis „incidens” a szökőkútnál megtévesztette őket,
bár amikor a közös nyelvet keresgéltük, amelyen kommunikálni fogunk, már
tudta, hogy ez nem így van: melyik olasz lenne olyan hülye, hogy oroszul
tanuljon? A kaja után sétálni mentünk, megálltunk az egyik szuvenírárusnál,
és megvettem neki a legnagyobb kis koronás „berlini mackót”, bár tiltakozni
próbált, ne verjem költségekbe magam, de azért láttam az örömét. Körbejártuk
a teret, megnéztünk minden látnivalót, felmentünk a híres tévétoronyba
– amely pontosan egy óra alatt fordult körbe háromszázhatvan fokot –
kávézni, és ez a lány az osztálykirándulásukból Kelet-Berlinre szánt egész
napját velem töltötte!

Azután beesteledett, és mi kézen fogva sétáltunk a szörnyűséges
U-Bahn-aluljáró felé, amely nem csupán egy földalatti-megálló volt a sok
közül, hanem egy mesterségesen megosztott város egyik felét választotta
el hermetikusan a másik felétől, amelyben ugyanolyan emberek ugyanolyan
vágyakkal, ugyanolyan érzésekkel a szívükben éltek, és minden bűnük
vagy pechük az volt csupán, hogy valamikor nem pár száz méterrel
arrébb születtek. Ez az állomás a világot vágta ketté, és bár akkor nem
tudtam, és nem így hittem, helyesebben hittem az ellenkezőjében: áthatolhatatlan
vonalat húzott egy Martina nevű német lány és egy Zoltán nevű magyar fiú közé.
Nehéz dolog őszinte szerelmet elképzelni egy állatkertben, a rács mögött
elszállásolt néznivaló és az őt a rács túloldaláról szemlélő szimpatizáns
között, és talán éppen azért olyan nehéz, mert az a bizonyos rács
nem vasból készült, nem megfogható anyagból, amelyet ezernyi módon
lehetne lebontani, összetörni, porrá zúzni, hanem eszmékből, elfojtott,
degenerált ideológiákból, sérült érzésekből, megtépázott önérzetekből,
túlbonyolított gondolatokból építkezett, táplálkozott és rombolt. Hiszen az
ilyen rácsok csak meg nem értésre, fájdalomra, olykor gyűlöletre „tanítani”
képesek.

Amint közeledtünk az állomáshoz, Martina szinte kitapinthatóan lett lépésről
lépésre szomorúbb, mígnem, amikor a lépcső tetején megállt és felém
fordult, könnyes volt a szeme.

– Es tut mir leid, Zoltán – mondta –, jetzt muß ich gehen! – és egy végtelenül
hosszú, szenvedélyes csókot váltottunk. – Ich liebe Dich!
– Várj, ne hülyéskedj már, lekísérlek! – mondtam zavaromban magyarul,
még nevetve. Megfogtam a kezét, és elindultam vele a lépcsőn lefelé.
– Halt! Passport bitte! – csattant a felszólítás a lépcső alját elálló három
géppisztolyos határőr egyikétől. Martina odaadta az útlevelét, alaposan
átnézték, a táskáját is, majd utat engedtek neki, miközben én is
elővettem az enyémet, és magyaráztam kézzel-lábbal, hogy csak elbúcsúzni
szeretnék tőle, nem elutazni vele.
– Zurück! – pattogott a vezényszó egyikük szájából, és a fegyver mellemnek
szegezett csövével nyomatékosította nem éppen kedves utasítását,
miközben a másik visszaadta az útlevelemet, anélkül, hogy
belenézett volna. Feljebb léptem egy lépcsőfokot, és patthelyzetben
méregettük egymást.
Martina végül beszállt a határőrök által az utolsó zugig tűvé tett
földalattikocsiba, homlokát két tenyere között a becsukódott ajtó üvegének
támasztotta, és le nem vette rólam a szemét, amíg a vonat el nem tűnt az
alagút sötétjében. Sírt. Én is sírtam.

Hej ti Világrendek, nálatok aljasabb soha nem létezett. Ugye, te mostani,
sosem leszel ilyen? A pontot neked adnám...

Tudod, Kedvesem, ezeket sohasem tudtad meg, nem is hallottál erről
a lányról soha, de most már el kell mondanom neked. Valójában, akkor,
azon a napon csaltalak meg először. Többszörösen is. Mindenféle értelemben.
Mert hiába nem feküdtem le Martinával – nem tehettük, mert
nem volt módunk rá –, de hát az ember nem a testével csalja meg a
társát, jóllehet, az is nehezen viselhető, hanem az érzéseivel. És a mai
eszemmel, hiába tudom nagyon is pontosan, hogy mibe szerettem én
bele valójában 1982 júliusában, egy másik kultúrába, egy másik világba,
a szabadság utáni vágyba, valójában azonban mégiscsak egy ragyogó
kék szemű, szőke, hosszú hajú lány volt az, akiben én ezeket éreztem, és
akibe kicsit beleszerettem.

Tudod, Kicsim, vagy két évig leveleztem Martinával, és ez egyszer nem
a telefon és a te számod volt az első, remegő gondolatom, amikor végre
három nappal később hazaértem, hanem az a levél, amelyről éreztem,
amelyről tudtam, hogy már ott vár engem az előszobaasztalon, a feladó
címénél a bűvös West-Deutschland megjelöléssel, és amelyben sok
minden mellett olyanok álltak, hogy... „ich denke immer an Dich”, hogy
„Ungarn, ohne Dich, nur ein halb interessant”... Tudtam én már a második,
harmadik levélváltás után, hogy ez a kapcsolat sohasem lesz kapcsolat,
sohasem fog kibontakozni belőle semmi. Mégis úgy éreztem, elárultalak
téged, Kedvesem! Mondd, mi történhetett velem? Mit kerestem én, amit
tőled meg ne kaptam volna, mit kergettem én olyan dolgokat, amelyeknek
te százszor különb gazdagságát ontottad a lábam elé nap mint nap?
Megcsaltalak, és ma már azt is tudom, hogy bizonyos értelemben szinte
szánalmasan. Amikor Martina elmondta, hogy az egyik kedvenc könyve
Vonnegut Burleszkje, én is megvettem, és kiolvastam gyorsan, és azt írtam
neki, hogy tényleg nem rossz. Pedig be kell vallanom: szerintem szar
volt. De én imponálni akartam, legalábbis, egy darabig. Tudod, Kicsim,
tudod mennyivel különb volt a te ízlésed? Istenem, József Attila kontra
Vonnegut...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.