A mai magyar társadalom kritikája
Szepesi Nikolett "Én, a szexmámiás" című könyvének recenziója, avagy
képzelt beszélgetés Szepesi Nikolettel

FONTOS FIGYELMEZTETÉS: a kritikában - akaratomtól, meggyőződésemtől függetlenül - trágár, vulgáris kifejezések és szavak lesznek. Ezúttal ez sajnos kikerülhetetlen. Szeretném, ha 18 éven aluliak csak akkor olvasnák el, ha érettnek tartják magukat a dolgok, gondolatok mélyének megértésére!

Miért e recenzió, hiszen joggal kérdezhetnétek, nincs- e jobb dolgom? Jelentem nincs! Személyes, szerencsére áttételes érintettség okán kénytelen voltam! Röviden: jómagam 6, a kislányom 11 éven keresztül volt úszóversenyző, így én is elmondhatom, hogy a fél életemet az uszodában töltöttem, ahová ha belépek, a mai napig egymásra köszönünk olyan nagyszerű emberekkel, akik miatt büszkeség tölt el csak attól is, hogy a köszönésemet fogadják! ( Korényi Olga néni, Kemény Fecsó bá', és még jó néhány ember, köztük tiszteletre méltó kabinosok is, a miheztartás végett. Abban a szerencsében volt részem, hogy Ruza Jóska „bácsi” vagy 4 éven át az edzőm volt. Na jó, a kiváncsiság okairól ennyit, nézzük a könyvet!

A könyv ( amely felfogásom szerint nem könyv ) műfaja: segélykiáltás. Mit kiáltás; egy fájdalommal teli, kétségbeesett üvöltés! Ez a könyv maga a borzalom, az elolvasása napokra hazavágta a lelkemet! Akik személyesen ismernek engem, azok jól tudják, ehhez már kell valami! Ez a könyv orvosért, pszichológusért, ügyvédért  és bíróért, jó barátokért, és nem utolsósorban megértésért kiált! Kéretik jelentkezni!

Jól ismervén az embereket, mint olyanokat, és jól ismervén őket mint társadalmi szerveződést, biztosan tudom, hogy azoknak akik elolvassák, a 99 százaléka fogja majd megvetni, elítélni, jobb esetben lesajnálni a szerzőt, Szepesi Nikolettet, hiszen rendszerváltó társadalmunknak alig 23 év alatt sikerült elérnie, hogy az emberek többsége előítéletes, szemforgatóan prűd és álságos, valamint az elesettekkel, vesztesekkel szemben végtelenül közönyös legyen. Kijelentem, hogy nincs igazuk! Ez a könyv, a maga 348 oldal brutálisan közönséges nyersességével, trágár szókimondásával egyszerűen szégyen. Csakhogy jórészt nem Szepesi Nikolett szégyene, hanem a mai magyar társadalomé. Erre külön kitérek a tartalmi elemzés során.

Stílus: Az írás egyik stilisztikai eszköze, egyfajta monológ formájában előadott beszélgetés, a képzeletbeli olvasóval, így egyebek között velem is. Ennek alapján most jogot formálok arra, hogy kilépve a Nikolett által rám osztott szerepből, én is bekapcsolódjak a beszélgetésbe. A stílust meghatározó másik eszköztár, a végtelen közönségesség, a magyar irodalomban eddig soha nem látott brutális trágárság. A 348 oldalon kereken 50- szer szerepelnek a „baszás” ige különböző ragozott alakjai, a valamivel finomabb „dugás” kifejezés ennél jóval többször, míg a „kúrás” a dobogó harmadik helyére szorult. Mégis: ennek a kritikának az olvasói most biztosan megköveznek, vagy hóhér után kiáltanak, de ez a fajta egyedülálló stílus- és szóhasználat valahol tetszik nekem! Van valami olyan fokú őszinteség ebben az elementárisan nyers közönségességben, amit tudok becsülni. Főleg, hogy a tartalom - mint mindig -, itt is meghatározza a formát....

Nem tudom, egyáltalán ki írta ezt a könyvet? Vajon te voltál- e Niki, aki papírra vetetted ezeket a sorokat, vagy valaki  írástudó úgymond, fogta- e a kezedet? Ha te voltál, akkor mindenképpen gratulálok; Szalai Vivienhez képest, aki pedig újságíróból lett bestseller szerzővé, te legalább tudsz írni az anyanyelveden; a könyv rövid, egyszerű, mindenki által érthető, jól fűzött mondatokból áll össze szöveggé!

Még mindig a stílusnál maradva, a mondanivalódat egyfajta kerettörténetre próbáltad felfűzni, megmondom őszintén, teljesen feleslegesen. A kerettörténet butácska, gyermeteg és abszolút szükségtelen egy ilyen őszinte, önmagáért beszélő mondanivalóhoz, hiszen semmi, de semmi jelentősége nincs. Ennek „lényege”, hogy egyfajta zarándokútra utazol pár napra Barcelonába, a nálad idősebb Alejandróhoz, és a monológos párbeszédedet, részben neki adod elő ottléted alatt; nos ez bárgyú, és felesleges hülyeség. ( Alejandrónak elég lett volna egy rövid epizódszerep a könyvedben, mint a többi partnerednek ).

Tartalom: mindjárt az elején kijelentem, hogy a 348 oldalon leírt minden történetet valóságként fogadom el! Egyszerűen azt hiszem, hogy mindez igaz, és - legalábbis a te szempontodból nézve Nikolett - így is történt! És kijelentem itt az elején, hogy nem vetlek meg, nem tartalak büdös kurvának, és nem is szándékozom ítélkezni fölötted. Hogyan is tehetném, hogyan is tehetné bárki, aki nem bújt a te bőrödbe, aki esetleg semmivel sem különb nálad? Két dolog miatt nagyon haragszok rád, de ezt majd később!

Te Niki, alaposan körülírtad a „szereplőidet”, hallod? Nekem elvből nincsen ezzel semmi bajom,  nincsenek etikai problémáim, hiszen úgy gondolom, hogy valóban az igazat írtad le. De azért már csak megkérdezem tőled, hogy ennyi erővel miért nem nevezted például nevén a „Cárt”, miért nem írtad le azt hogy Turi György, vagy miért nem írod le az „elmegyek, maradok, visszajövök olimpiai bajnoknőről” a nevét: Janics Natasa? Ezzel nem mentesz semmit, hiszen mindenki tudja, kitalálja, kikről van szó, ezért felesleges. Mondom, nekem ezzel nincsenek etikai problémáim, de neked biztos, hogy lesznek jogi problémáid. Tudod Niki, én úgy vagyok ezzel, hogy személyiségi- jogi, „kikérem magamnak” pereket azok indíthatnak megalapozottan, akik valóban „személyiségek”. És valljuk meg őszintén, az általad megjelenített sok- sok szereplő - megannyi híresség, Magyarország krémje - között egy kézen meg tudnám számolni, hányan is jogosultak e titulusra! Ezzel kapcsolatban, ezért hát a szimpátiám! Ám éppen ezért, felteszem neked a kérdést: biztos vagy te abban, hogy minden esetben lovagias voltál? Tudod, hagyjuk a jogot a fenébe, de én most a lovagiasságról beszélek, a nemeslelkűségről, a büszkeségről, védekezésre képelenek iránti kiméletességről...Speciel Janics Natasát mi a fenének kellett ebbe belekeverned? Ő nem ártott neked, nincs is súlya a történetedben, de te most „jól oda b.sztál neki”. Minek? Ez például kicsinyesség, ami ugye neked, rosszul esik...

Ez a könyv számomra nem pornográf irodalom. Nem a sok- sok, gyakran felesleges közönségességgel tálalt nemi aktusról szól, sem pedig ezek szereplőinek jellemrajzáról. Már csak ezért sem tudnálak elítélni téged Nikolett...Megkockáztatom, hogy akinek erről szól, az vak! Az szívtelen, empátia nélkül élő ember. Az ilyen mondatok ellenére mondom, hogy nem erről szól, mint például: „A visszafogott külsejű vezető tökéletesen megbaszott. előlről, hátulról, alulról, felülről.” . Ugyanakkor jól tudom - mint gyakorló „könyvkiadó” ( hehe ) -, hogy a tényleges Kiadót ( Ulpius- ház ), semmi más nem érdekli, mint a negatív szenzáció révén besöpörhető tetemes profit, és csak remélni merem, hogy ebből majd neked is csurran- cseppen Niki, neked, aki vásárra vitted a bőrödet!

Hanem tudod miről szól ez a könyv, Niki? A felelősségről. Sőt, így: A FELELŐSSÉGRŐL. Lehet, te ezt nem is tudod. Nem is tudod, mert úgy vettem észre, hogy te csupa felelőtlen, nemtörődöm, továbbmegyek: sivárlelkű, vagy egyenesen lelketlen ember között nőttél fel, élted az életedet! És akkor az egyik dolog a kettő közül, amiért igazán haragszom rád, hiába próbáltalak mindvégig megérteni, hiába próbáltam mindvégig a te oldaladon állni - az áldozatén, még ha ezt esetleg ki is kérnéd magadnak -, egy dologban nincs mentség! Idézlek, ha megengeded: „Ittunk, vedeltünk, hánytunk, aztán kezdtük előlről. Sokszor mentünk az én autómmal, s bizony jól gondolod, rengetegszer előfordult, hogy totál részegen ültünk a volánhoz, úgy indultunk haza, piásan, mámorosan hajnalonként. Csoda, hogy még élünk....”. Niki, nem csak az a csoda, hogy te még élsz!

Ezt fel kell fognod, muszáj! Két gyermekem van, akik fontossabbak az életemnél, a szemem világánál, mindennél. És ezer meg ezer, meg százezer apa és anya így gondolkozik, és minden évben száz meg száz, a hasonlók miatt veszíti el az élete értelmét! 

Szerinted neked jogod van ehhez? Tudod mi történne veled, ha egyszer részegen elütnéd a gyerekeimet?! Hát így álljak én ki melletted?! GONDOLKOZZ! És ne igérj semmit, csak legyen eszed meg szíved!

Azt írtam felelősség. Az a szégyenáradat, ami végighömpölyög itt a szemünk előtt 348 oldalon keresztül, az nem Szepesi Nikolett szégyene, és néhány dolgot leszámítva ( lásd fentebb ) nem Niki felelőssége. És akkor most vegyük sorra a felelősőket!

Kezdhetjük a Sorssal; rendesen gondoskodott okokról, amik miatt én cseppet sem csodálkozom ezen az egészen, a leírtakon. A legtöbb embert ennek a fele is úgy hazavágta volna, hogy nem hogy arra a sok szép eredményre, munkára nem lett volna képes mint Nikolett, de valószínű, végleg eltűntek volna az élet süllyesztőjében. De hagyjuk a Sorsot sorsára, őt se nem perelhetjük, se nem vitatkozhatunk vele...

Az édesanyád felelőssége. Niki, többszörösen kicseng az írásodból, hogy egyetlen embert feltétel nélkül szeretsz, tisztelsz, megbecsülsz; az édesanyádat. Oké, ez így természetes. De! Most utálni fogsz engem, de kétgyermekes apaként a következő költői kérdést teszem fel: milyen édesanya az, aki nem veszi észre a saját lányán, hogy rendszeresen csatakrészegen megy haza, úgy megy edzésre?! Apaként mondom neked azt, hogy amelyik szülő nem veszi észre a saját gyerekén, hogy iszik ( dohányzik, füvezik ), az nem egyszerűen rossz szülő, az nem szereti a gyerekét! Mert ne keverjük össze a kötelező napi szülői gondoskodást ( élelmezés, iskoláztatás, ruháztatás, zsebpénz, stb. ) a szeretettel! A szeretet az odafigyelés. A szeretet az aggódás. A szeretet az remegés. Az a szülő pedig, amelyik észreveszi mindezeket, de hagyja, eltűri, az még ennél is rosszabb, nem is szeretném minősíteni!

Edzők, tanárok felelőssége. Elképesztő.  Én Niki szavaival élve leszarom - elnézést! -, hogy a Cár, alias Turi György durvalelkű, hogy brutálisan kemény módszerekkel dolgozó edző, hogy olykor egy- egy pofon is elcsattant a részéről. Ez oké.  De elképesztő, és hihetetlen, hogy egy Turi György, akinek a kezei alatt olimpiai bajnokok sora nevelődött, ne vegye észre, hogy bármelyik tanítványa hulla részegen, másnaposan úszik, versenyzik, vagy megy edzésre! Ha ez igaz - márpedig ebből az alaptézisből indulunk ki ugye -, akkor az ilyen nem edző! Nem ember, nem pedagógus. Ha ez igaz, akkor neked is igazad volt Niki, amikor százszor is leírtad, hogy a Cár nulla pedagógiai érzékkel rendelkezett...Jól láttad. És ez, vagyis minden felelősségérzet hiánya, a pályára való tökéletes alkalmatlanság bizonyítáka igaz az összes iskolai tanárodra is! Ha valakinek nem lenne világos miről beszélek, idézlek: „...sokszor hajnali háromig buliztam edzések előtt, kisebb- nagyobb versenyeket megelőzően...Piáltunk, vedeltünk, pasiztunk, mert úgy éreztük jól magunkat...s aztán másnaposan, sőt, részegen mentünk edzésre, de ezt soha senki nem szúrta ki.”.

Barátok, versenyzőtársak felelőssége. Nem is részletezem Niki, mert van egy rossz hírem számodra. Neked soha nem volt, nem is lehetett igazi barátod, vagy társad! Mert az egyszerűen lehetetlen, hogy ha lett volna, akkor tűri ezt, és nem próbál megállítani, segíteni! Lehet, hogy voltak áldozattársaid, akiknek a létezését te összekeverted a barátság érzésével, mivel fogalmad sem lehet róla, milyen egy igazi barát. De ez megintcsak nem a te hibád...

És most rólad néhány gondolat Niki. Nem a te felelősségedről, azt magadnak kell tisztáznod magaddal. Hanem a kétségeidről, a féltékenységről, a tévedéseidről. Hátha segít majd neked. És itt van a második dolog, amiért kicsit haragszom rád: általánosítasz. Rendszeresen. Lehetsz tapasztalt a szexben, a vadászatban, ahogy nevezni szereted, de nem vagy az az életben. A te kálváriád, a te életutad csak egy picike szegmensét képezi le, öleli át az igazi, a mindennapi életnek, s te azt hiszed, hogy az a picike szelet az egész.

Hatalmasat tévedsz, hidd el nekem, és ez legyen egyben a reményed is arra, hogy lehet ez majd még sokkal jobb is! A könyvben hétszer aposztrofálod úgy magadat - olykor királyi többesben -, hogy „mi vagyunk a Facebook generáció, akik így, meg úgy....” A legplasztikusabb ez a meghatározás, idézlek: „Mi, a Facebook generáció tagjai....már csak élvezkedtünk, élvezkedni akartunk. Enni, inni, baszni, nevetni.”.

Niki! Egyrészt ezeket én is imádom, hidd el. Másrészt viszont rengeteg egyéb dolog tölti ki az életemet: érzések, szerelem, az emberek iránti érdeklődés és szeretet, egy szép virág, egy kutya, egy háztető, egy jó könyv, vagy egy vöröshajú lány...És még valamit: az egyik gyerekem 22, a másik 16 éves, ők tehát valóban nevezhetőek a Facebook generáció egyedeinek. De mindkettőjüknek van csodálatos lelke, vannak érzéseik, és a fentieken túli vágyaik is! És jók, nagyon- nagyon jók! Bár zsebükben van a „Facebook- tudás/ életérzés”, ha kell, ha nem, olykor csúnyán beszélnek, de átadják a helyüket a villamoson a terhes nőnek, öreg bácsinak, és képtelenek lennének bántani egy gyengébbet, vagy kihasználi egy önmagát keresőt, mint ahogyan azt tette veled mindaz a söpredék, akikről írsz...És tudod mi a jó még Niki? Hogy mindkét gyerekemnek száz meg száz Facebook generációbéli ismerőse van, és azoknak a jó része is ilyen, mint ők! Tudom, mert ismerem őket, mert én valóban szeretem a gyerekeimet. Úgyhogy ebben, hála istennek tévedsz. De ennek neked is örülnöd kell! És megtanulni, hogy az igazi társadalmat képező emberek sokasága NEM a celebritások világából kerül ki!

És akkor a végére: azt hiszem Nikolett, hogy valahol mélyen legbelül, azért te is tudod az igazságot, és te is tudod, hogy mindaz ami történt veled, valahol a te felelősséged is. Megest idézlek: „Nem álmodtam én olimpiai dobogóról.Aranyról meg aztán végképp nem. Az a sportoló, aki hétköznap esténként nem képes megálljt parancsolni saját magának, amikor forr a vére, amikor pasizni, inni, bulizni vágyik, talán meg sem érdemli, hogy a sors megajándékozza”. Niki. Mennyire igaz ez a mondat! És még valami: kilencszer hivatkozol arra, hogy sokszoros magyar bajnok, hogy örökös magyar bajnok voltál - sőt vagy is, hiszen az ilyesmi nem múlik el ugye?! Minden esetben süt a szavakból a fájdalom, hogy de akkor mégis, miért történt minden így, mint ahogyan rengetegszer leírod azt is, hogy „nehogy azt hidd, megbántam valamit is”.

Dehogynem hiszem azt Szepesi Nikolett. De hidd el, hogy én is bánom! Mert többet érdemeltél volna, és mert ebben jóval több is benne volt. És ennél többet én neked sem „recenzióként”, sem amúgy nem mondhatnék. Azzal fejezem be, hogy bár ezt elszúrtad ( sok- sok nemtelen ember aktív közreműködésével ), azért még nincs vége. Egyszer majd megtalálod önmagad. Higgy benne, szerintem megérdemled!

Budapest 2013. június 2.

Kárpáti Zoltán

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.