– Szia Sofi! Matild?
– Odaát van Erzsikééknél. Már szinte egész nap ott lóg. Mégis feljöttél?
Matild azt mondta, nem jössz, mert tanulsz a holnapi zéhára. Politikai
gazdaságtan, ugye?
– Ja, pégé. Úgy is volt, Gabinak is mondtam, hogy ma ne találkozzunk, eddig
tanultam is, de aztán nem bírtam tovább. A többiek mikorra jönnek?
– Nyolc körül, szerintem. Még van egy jó óránk, nincs kedved ultizni?
Átszólhatok Matildnak!
– Miért ne? – vontam meg a vállam. – Vettem idefelé sört, tedd már be
a hűtőbe!
– Átmegyek, szólok neki, addig keverhetsz is, tudom, hogy szeretsz keverni
– mondta, és az asztalra dobta a zsíros, itt-ott már gyűrött magyar
kártyát.
– Szia Zoli! – lépett be Matild. – Gabit nem hoztad? – kérdezte csodálkozva.
– Te Matild, mi lenne, ha végre a saját nemi életeddel foglalkoznál? – kérdeztem a
jogos lelkiismeret-furdalás miatt sokkal durvábban, mint szerettem volna.
– Jó, jó, meg ne egyél már! Csak csípem a menyasszonyodat, remélem
ez nem sértő? – védekezett szegény haverom.
– Bocs, nem akartalak leugatni, csak amúgy is bánt, hogy nem vele jöttem
– mondtam csendesen. – Tudod, hogy én sem akartam feljönni,
amiatt a tetves zéhá miatt, és Gabival is lemondtam a randit. Aztán
nem bírtam tovább azt a szart olvasni, olyan mehetnékem volt, de nem
akartam már hülyét csinálni magamból.
– Fátylat rá! – mondta nagylelkűen. – Nagyon jó fej csaj, csak azért
kérdeztem. Jön ő majd még ide, nem igaz? Osztottál már? – kérdezte
végül vigyorogva.
 


Amikor az ember hazudik, első gondolata ösztönösen mindig az, hogy
mentségeket keres. Márpedig mentségeket mindig találni bőven. Van valahol
egy láda, a Lelkiismeret Szobájában, az egyik sarokban, direkt erre
a célra. A tetején öles betűkkel áll, hogy még véletlenül se fordulhasson
elő, hogy nem találod: „Mentségek, kifogások”. És a ládát kinyitva, legfelül
találod a leggyakoribb használat miatt talán leginkább elkoptatottat: „nem
hazudtam, én sem így akartam, ez csak menet közben alakult így, véletlenül!”.
De van abban a szobában, egy másik sarokban egy másik láda is. Annak
a fedelére az van írva: „Valóságok, igazságok”. Ennek a teteje poros, a
lakat is rozsdás rajta, hiszen olyan ritkán nyitogatjuk. Pedig ha megtennénk,
ez akadna legelőször a kezünkbe: „ha olyannak hazudsz, ha olyan embert
csapsz be, aki neked sohasem hazudott, és aki vakon bízik benned, akkor
ne keresgélj a másik ládában, mert úgysem találhatsz benne semmit, ami
felmenthetne téged!”


– Piros... ööö... piros... – vakargatta a homlokát Matild.
– Mi piros? – kérdezte Sofi. – Piros betli? – folytatta taktikusan, míg én
csak pislogtam.
– Nyugiiii... nyugi már! Piros... piros húsz-száz ulti redurtmars! – csapott
végül az asztalra, mint aki nehezen hozott döntést, maga elé téve lefordítva
a kiteregetett lapjait.
– Hej, Zolikám, jól beosztottad neki! – nevetett Sofi – Tőlem mehet! – tolta vissza a
talont lemondóan Matild elé.
– Tőlem is – mondtam, Matild pedig terített. Nem volt megfogható.
– Azért igazán kontrázhattatok volna! – söpörte vigyorogva maga elé a
nagy halom aprópénzt. – Pedig nem győztem bizonytalannak tűnni,
ötször vettem fel újra a talont és tettem vissza ugyanazt a két lapot! – hencegett.
– Felőlem aztán bármit játszhattál volna, azzal a fossal, amit magamnak
osztottam, közöm nem lehetett semmihez! De látod, én szerencsés
vagyok a szerelemben! – gondoltam rád, de amit mondtam, még a
saját fülemben is hamisan csengett.
A csengő fülsértően hangosan és hosszan szólt.
– Ki ez az állat? – kiabált az ajtó felé fordulva Matild. – Mi van, a csengőhöz
ragadt az ujjad? Bújj be, nyitva van!
– Jó estét, fiatalok! – lépett be ordítva és döngő léptekkel Kormos Lajos.
Csúnya, SZTK-keretes szemüvege szokás szerint piszkos-párás
volt, szerintem semmit nem látott mögüle. – Szervusz Zolikám! – adott
jobbról-balról csattanós, joviális puszit a borostás képével. A magam
részéről mindig utáltam ezt a haverok között dívó puszilkodást, de hát
Lajoshoz ez is hozzátartozott.
– Te Matild – kérdeztem, miközben összeszedtem a kártyát az asztalról –, Kató nénit
felkészítettétek lelkileg, hogy mi vár rá ma este?
– Nincs itthon az öreglány, elment valami barátnőjéhez, a Béla vitte el
délután, csak holnap jön haza.
– Kató néni le van szarva, tyuhajja! – ordított erre Lajos teli torokból,
és lecsapta a félig húzott borosüveget, hogy csak úgy fröcskölt szerteszét.
– Te Lajos – szólalt meg Sofi kicsit kényszeredetten nevetve –, ez nagyon
jó poén volt, de az a helyzet, hogy a házban is van egy-két barátnője
Kató néninek. Szóval, legalább ezeket egy kicsit halkabban!
– Hű basszus, erre nem is gondoltam – vörösödött el Lajos –, mindenki
a vendégem! – intett széles mozdulattal körbe a fél üveg borral,
jócskán kiloccsantva belőle, majd váratlanul, a nyitott ablak elé lépve
piszkos lódenkabátjában még hangosabban, mint az előbb, kiordított
rajta: – Kató néni a legjobb csaj a házban, szereteeeem!
– Baszd meg Lajos! – fuldokolt Matild a nevetéstől, miközben gyorsan
becsukta az ablakot – most aztán mindent jóvá tettél!
Lassanként egyre többen érkeztek, lehettünk vagy tizenöten, aztán megjött
Kubolitz Judit is, az áruforgalmi szak kedves, de megközelíthetetlen
szépe, és Matilddal és Sofival élénk, bár teljesen felesleges udvarlásba
kezdtünk. Ez valóban csak játék volt a részünkről, hiszen ha valamiben biztos
voltam, akkor az az volt, hogy Jutkának soha egyikünk sem kellene.
A hangulat este tizenegy körül már a tetőfokára hágott, a cigarettafüstöt vágni
lehetett, üres és félig telt üvegek szanaszéjjel, amikor valaki megkérdezte
Sofitól, nézheti-e, egy kicsit a tévét Kató néni szobájában.
– Persze, de tényleg ne csináljatok ott felfordulást, mert a múltkor is
majdnem infarktust kapott szegény, amikor váratlanul betoppant, és
Dénesék ott hortyogtak az ágyában meztelenül – felelte Sofi, de nem
bírta ki röhögés nélkül az „emlékek terhe” alatt.
– Mi az úristen ez a baromság? – jött ki magából kikelve néhány perc
múlva Kató néni szobájából Kormos Lajos.
– Mi az Lajos, mit láttál a tévében? – kérdeztük egyszerre többen is.
– Baszdmeg..., baszdmeg, kérlek,.. ott nézem már vagy öt perce, hogy
hátha történik valami, és azóta csak nyolc-tíz vak ember botorkál ott
egymás vállába kapaszkodva! – mondta valami hihetetlen átéléssel,
miközben a szemüvege már teljesen bepárásodott a röhögéstől.
– Gyertek már – kiabálta –, ezt látnotok kell! – Többen is odamentünk,
közben én már tudtam, mi borította ki annyira szegény Lajost.
– Ej, Lajos – hangoskodtam én is a többiek válla fölött a küszöbről nézve
a képernyőt –, hát te nem szoktad nézni a Thyll Ulenspiegelt?
– Mi a faszom az a Thyll Ulenspiegel? – kérdezte. – Hiszen nézném én
baszd ki, de csak ezeket a vakokat mutatják itt állandóan! – csapkodta
a térdét röhögve.
– Ne csináld már, Lajos! – próbáltam túlordítani a féktelen jókedv közepette. – Ez egy
művészfilm, sőt sorozat. Minden hétfő este, és éppen
az a lényege, hogy tíz-tizenöt vak ember botorkál a középkorban valahol
a Németalföldön, városról városra, úgy, hogy elöl megy a vezér
egy ménkű nagy bottal, a többiek meg libasorban utána, mindegyik az
előtte botorkáló vállát fogva! Minden részben másik két város között
botorkálnak. Más még nem történt benne, pedig én már három részt
is megpróbáltam végignézni! – üvöltöttem, már sírva a röhögéstől.
– Ez kuuurva jóóó Zolikám, ez nagyon bejön! – ordított Lajos. – Gyerekek!
Játsszunk Thyll Ulenspiegelt! – üvöltött tovább. – Hol egy bot
gyerekek, adjatok egy botot gyorsan!
– Itt van egy – nyújtotta felé „szatíros” képet vágva a piától és nevetéstől
már vörös képpel Matild, előhúzva szegény Kató néni botját az ajtó
mögül.
– Ez nagyon állat, kezdhetjük Zolikám, én már úgyse látok semmit – fetrengett Lajos
már szinte önkívületben.
– Nem kellett volna annyit inni, Lajos, de talán nyisd ki a szemedet! – mondta Matild,
míg én előre álltam az előszobában, kezembe
véve Kató néni botját. Addigra mind a tizenöten csatlakoztak Thyll
Ulenspiegel rongyos, vakokból álló seregéhez.
– Kezdhetjük? – kiabáltam hátra, a sor vége felé. – Mindenki figyeljen!
Az a lényeg, akkor vagyunk élethűek és adjuk vissza a film magvas
eszmei mondanivalóját, ha mindenki becsukja a szemét. Hiszen vak,
és bízik a vezetőjében, és hangosan trappolva, magasra emelt lábakkal
jár, mivel fél, hogy megbotlik, és közben mindenki egyfolytában
nyög, mivel már kurva éhes, mert ez már a negyedik rész, amiben
még nem ettünk semmit! – adtam ki ordítva a rendezői utasításaimat.
– Jól van már a picsába, induljunk már el végre, mert soha nem érünk
oda! – szólt be valaki hátulról általános röhögés közepette.
– Indulás! – adtam ki a vezényszót, és kezdtem döngetni a padlót ütemesen
Kató néni botjával, mire mind a tizenöten iszonyatos trappolásba
fogtunk, csak úgy döngött a parketta, és az előszobaszekrény
vitrinüvegjei élénk csilingelésbe kezdtek. – Nem hallom a hörgést! –
üvöltöttem hátra, miközben a mögöttem lévő ütemtelenül rángatta a
vállamon a pulóvert, ahogy éppen őt is rángatták.
– Hol vagyunk már, mikor érünk oda? – hallottam Lajos artikulátlan hörgésbe
fulladt hangját, és bakancsának iszonyatos dübörgése is túltett mindenkién.
– Már közel a cél! – kiabáltam, lassan vezetve társaimat a bejárati ajtó
felé, egyre fokozódó trappolás közepette. Ekkor csöngettek. Vaksin
hunyorogva felrántottam az ajtót.
– Jesszus Mária! – csapta össze kezét rémülten felsikoltva Erzsike a
küszöbön.
– Mi van ott elől, megérkeztünk már? – ordított hátulról valaki.
– Félre az útból némber! – kiabáltam hunyorogva Erzsike arcát tapogatván,
a bottal egyre csak csapkodva, közben fuldokolva a röhögéstől. – Ne állj az útjába
Thyll Ulenspiegel csapatának!
– Atyaisten – állt félre a könnyeit törölgetve a nevetéstől –, el nem tudtam
képzelni, honnan a fenéből jön ez az iszonyatos dübörgés.
A menet a gang végénél feltorlódott, mire többen egymásra estünk, aztán
egy hátraarccal elindultunk visszafelé, kézről kézre előreadva Kató néni
botját. Mint egy távoli ködön át, a hatalmas bérház legkülönbözőbb emeleteiről
és ablakaiból lehetett éktelen szitokáradatot, felháborodott kiabálást
hallani. Erzsike és a kislánya, Évi ekkor már a nyitott konyhaablakukból,
mint valami zsöllyéből bravóztak fennhangon és tapsoltak a társulatnak. Mikor
végre szegény jó Kormos Lajos is maradéktalanul kiélvezhette a bottal
vezető főszerepét, már éjfél is jóval elmúlt.


Thyll Ulenspiegel - részlet
 

A bejegyzés trackback címe:

https://poerava.blog.hu/api/trackback/id/tr792648824

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TörpMama 2011.02.09. 15:22:06

Nahát, most aztán kijött az "e-könyv" előnye! Nevezetesen, hogy láthattam ezt az Ullenspiegel részletet! Így még jobban el tudtam képzelni, ahogy egymásba kapaszkodva vonulnak! :-) Hát, tényleg vicces jelenet lehetett!

kárpátizoli 2011.02.09. 21:59:52

@TörpMama: Mondjuk, az "e-könyvhöz" ennek nem sok köze van, de értem mire gondolsz, hát igen, klassz ez a virtuális világ. A webmester barátom meglepett ezzel, hogy fellelte a részlethez, de nagyon örülök neki!
Na igen, vicces volt, és így visszanézve, teljesen olyanok próbáltunk lenni, mint a filmbeli szereplők, csak attól tartok, "kissé" élénkebbek voltunk!
:-)))
süti beállítások módosítása