Őszintén mondom, hogy az írás során, azaz négy hónapon keresztül soha fel sem vetődött bennem, micsoda hatalmas problémák, potenciális konfliktusok elé nézek, amikor leütöm majd az utolsó karaktert, és utjára engedem a könyvet, amely nem jelent mást, mint hogy mindaz ami benne van, kérlelhetetlenül nyilvánosságra kerül. Kérlelhetetlenül, és visszavonhatatlanul. Ismerős, és számomra vadidegen emberek olvassák el majd mindazt, amit leírtam egykori szerelmemről, és magamról, réges- régi ismerőseinkről, barátokról, tanárokról, mindenféle emberekről. Egykori szerelmemről, aki ma már sajnos nincs velünk, de élnek szülei, és három gyermeke! Magamról, miközben a feleségem, és a gyermekeim mit sem tudtak Lázár Gabiról, és az ebben a könyvben megírt számtalan történetről, érzésről, csodáról, az akkori Kárpáti Zoliról. És mindezt olyan, mindent lemeztelenítő őszinteséggel, amilyen őszinteséggel még önmagához sem fordul soha senki, nemhogy a nagy nyilvánosság felé.

 

Nos be kell vallanom, a könyv megírása, megszületése meglehetősen extrém körülmények között történt. Ennek több oka volt, mégis, a legfontossabb, hogy a legelső napon rájöttem: én nem csak megírom éppen kettőnk történetét, hanem hátborzongató életszerűséggel újra át is élem azt! Minden egyes epizódot, minden egyes percet, huszonhat év elteltével! Mintha csak a hibernált emlékezet így akrná megtorolni, hogy oly váratlanul és kéretlenül életre sokkolták megint. Az élethűséghez csak annyit: amikor azt a rész írtam, ahogyan némileg sörös állapotban kimásztam a negyedik emeleti gangon a korláton kívűlre – 28 évvel ezelőtt! -, olyan zsibbadás, olyan rosszullét fogott el attól, hogy hátha lezuhanok, hogy abba kellett hagynom az írást! Amikor ahhoz a részhez értem, amikor Gabi végleg kirúgott, órákig ültem a gép előtt, és nem tudtam az epizód megírásába belekezdeni..., hátha akkor nem fog kirúgni!