Őszintén mondom, hogy az írás során, azaz négy hónapon keresztül soha fel sem vetődött bennem, micsoda hatalmas problémák, potenciális konfliktusok elé nézek, amikor leütöm majd az utolsó karaktert, és utjára engedem a könyvet, amely nem jelent mást, mint hogy mindaz ami benne van, kérlelhetetlenül nyilvánosságra kerül. Kérlelhetetlenül, és visszavonhatatlanul. Ismerős, és számomra vadidegen emberek olvassák el majd mindazt, amit leírtam egykori szerelmemről, és magamról, réges- régi ismerőseinkről, barátokról, tanárokról, mindenféle emberekről. Egykori szerelmemről, aki ma már sajnos nincs velünk, de élnek szülei, és három gyermeke! Magamról, miközben a feleségem, és a gyermekeim mit sem tudtak Lázár Gabiról, és az ebben a könyvben megírt számtalan történetről, érzésről, csodáról, az akkori Kárpáti Zoliról. És mindezt olyan, mindent lemeztelenítő őszinteséggel, amilyen őszinteséggel még önmagához sem fordul soha senki, nemhogy a nagy nyilvánosság felé.

 

Mégis; nem volt visszaút, és nem volt kétségem egyetlen percig sem: ennek a könyvnek meg kell jelennie, és nem engedek törölni belőle semmit!

 

·•·

 

A legnagyobb dilemmám az volt, hogyan fogadja Gabi anyukája, és miként a fiai, akiket mindaddig még csak nem is ismerhettem? A temetés után, kétszer találkoztam „nagy” Gabival; sok mindenről beszéltünk a régmúlttal és a közelmúlttal kapcsolatban, a könnyeinket nyelve. Nagyon megrendítő volt látni fájdalmát, és nagyon jó volt érezni, hogy még ekkor is, ő aggódott értem, hiszen látta rajtam, hogy én is rettenetes állapotban vagyok. Akkor említettem neki, hogy könyvet írok Gabiról, Gabiról és rólam, azaz kettőnkről, de valahogy olyan volt, mintha nem vette volna komolyan, csak kért, hogy próbáljak megnyugodni, nehogy valami bajom legyen, vagy a családommal valami problémám! És amikor a kézirat elkészült, és kinyomtattam belőle néhány példányt, iszonyúan féltem! Magamnak azt mondtam, „ezt a könyvet én kiadom, ha törik- ha szakad”, de mi lesz vajon, ha az anyukája megtiltja? Vagy a gyerekek? Mi lesz vajon akkor, ha nem úgy érzik majd, ahogyan én a könyv minden betűjével szerettem volna éreztetni, hogy mit is akarok én elmondani a világnak Gabiról, az ő lányáról, illetve az ő édesanyjukről? Hiszen amikor valaki a saját gyermekét, vagy a gyermek az édesanyját veszíti el, az a fájdalom mások számára elképzelhetetlen, és ilyenkor még csak megítélni sem lehet, vajon nem érzik- e majd bántónak, megbántásnak, hogy az általuk gyászolt emberről egy könyv születik? És ráadásul milyen könyv? Egy olyan könyv, amelynek minden szava igaz, minden sora tele van intimitással, és amely minden jó mellett minden rosszat is elmond, a legkegyetlenebb őszinteséggel; hiszen éppen azt akartam megmutatni Gabiról, hogy ő akkor is egy csodálatos ember, ha mindezeket elmondom róla, mindent úgy, ahogyan volt!

Mondom, nagyon féltem, írtam kézzel egy kisérőlevelet, fogtam az egyik kéziratpéldányt, és   felmentem vele az anyukájához, gyorsan elolvastattam vele a levelet, kezébe nyomtam a könyvet, és szinte elszaladtam! Annyit kértem tőle, ha elolvasta, akkor egyetlen kérdést tegyen fel: mit szólna hozzá Gabi, és az alapján „döntsön”. Azt terveztem, hogy ha ő elfogadja, akkor majd utána odaadom a fiúknak is valahogyan. Aztán vártam, és nagyon féltem, nehogy valamiképpen megbántsam őt ezzel a könyvvel mély gyászában! Három- négy nap után remegve felhívtam, és ő szinte kimért hangon annyit mondott, hogy nem tudja visszadni a könyvemet, mert odaadta a fiúknak, hogy ők is olvassák el, és majd ha ez megtörtént, mindenképpen szeretné, ha leülnénk, és átbeszélnénk ezt a dolgot. „ Te jó ég” gondoltam, mi lesz ebből? Nem bírtam volna elviselni, ha bármilyen fájdalmat, vagy rossz érzést okoztam volna nekik, hiszen éppen azt reméltem, hogy valami kicsit legalább, az ő fájdalmukon is tudok enyhíteni ezzel a könyvvel! Nos, amikor végül is leültünk, megbeszélni a dolgokat – és akkor találkoztam először Gabi középső és kisebbik fiával – végre megnyugodhattam. Tulajdonképpen megköszönték, hogy megírtam ezt a könyvet, és néztem a két srác szemét, amint végtelen bizalommal néznek a világba, és kicsit Gabi nézett vissza rám a tekintetükből. Az anyukája kért egy pár soros változtatást, amire nem jól emlékeztem, de ettől eltekintve hozzájárultak ahhoz, hogy a könyv megjelenjen, úgy, ahogy van. Nem is tudom elmondani, ez milyen fontos volt, és tényleg nem tudom, mit tettem, mit tehettem volna, ha nem így alakul! Ezúton is szeretném megköszönni nekik mindazt, ami tulajdonképpen nem is megköszönhető.

·•·

 

Ugyanilyen nagy problémát jelentett a feleségem Timi, a lányom Kriszti, illetve a fiam Krisztián viszonyulása a könyvhöz. Amint írtam korábban, még a könyv befejezésekor sem tudták miről szól. Jó, jó, ezt addig el lehetett ütni olyan megjegyzésekkel, hogy „meglepetés”, meg, hogy „majd meglátod, amikor készen lesz”, de amikor tényleg elkészült, akkor az efféle kibúvók már nem működhettek. Talán most nem értitek egészen pontosan, hogy mi volt itt a probléma, és mit kell ennek ekkora feneket keríteni? Nos tíz emberből, aki elolvasta a kéziratot, kilencnek az volt az első kérdése, hogy mit fog ehhez szólni Timi? Sok barátom komolyan aggódott a kettőnk kapcsolata miatt a könyv okán...miközben ő még mindeg nem olvasta, sőt nem tudta, miről szól! És hiába tudtam, és hiába mondtam magamnak, hogy a mi szerelmünk Gabival két évvel azelőtt ért véget, hogy Timit megismertem; én is féltem. „Jó” szokásom szerint, már megint valamiféle bűntudatom volt olyasmi miatt, ami miatt nem szabadna, hogy legyen, mert nincs is miért. Mégis, két kérdéstől féltem Timi részéről, és féltettek ettől ismerőseink:

 

Az egyik kérdést az alatt a négy hónap alatt tehette volna fel nekem amíg írtam, és amint jeleztem nem csak hogy írtam, de újra átéltem, végigéltem a Gabival töltött öt év minden percét, és ez a kérdés akkor így hangozhatott volna - az ő részéről látszólag teljesen jogosan: „Zoli, te a mai napig   ebbe a lányba vagy szerelmes?!”. Nos az alatt a négy hónap alatt, „zombiságom” négy hónapja alatt, ezért titkolóztam előtte...miközben magam is kiváncsian vártam, mi történik majd velem, amikor befejezem az írást? És amikor kész lettem, amikor „letettem a tollat”, egészen pontosan két napra rá, december 30 -án visszaváltozott a lelkem a szeptember 2 -a előtti állapotába. Nem szégyellem, megkönnyebbültem, és megszűnt a dolgok valóságos újraélése, hiszen minden egykori örömömet és fájdalmamat beleírtam a könyvbe.

 

Ezzel ez a kérdés megszűnt létezni, de keletkezett egy újabb, amit Timi feltehetne, ha elolvassa a könyvet: „Zoli, szerettél te engem valaha is ennyire mint ezt a lányt?”. Nem árulok el vele nagy titkot, de nem egy, és nem két ismerős fel is tette ezt a kérdést Timi helyett, sőt, volt aki úgy fogalmazott a kézirat elolvasása után, hogy „így, csak egyszer képes szeretni az ember életében”. Akkor most, olyan sok idő elteltével válaszolnék erre: a szerelem, a szeretet olyan érzés, amelyet mindannyian átélünk életünk során, ki többször, ki kevesebbszer, amióta csak lemásztunk a fáról, és mindenkinek a saját szerelme a legnagyobb szerelme, és mégis, hogy mi ez, miben áll a lényege, az soha nem megfogalmazható, soha nem tettenérhető, soha nem megmérhető, és éppen ezért soha nem is összehasonlítható. Nem osztható, nem szorozható, és végtelen. Ha sok embert szeretsz, akkor sem jut kevesebb egyre, egy dolog biztos: ha egyet sem szeretsz, akkor nagy baj van veled, akkor nagy bajban vagy. És hogyan is tehetné fel ezt a második kérdést Timi a könyv elolvasása után, amikor ő is tudja, hogy a gyermekeinket ő, és nem más hozta a világra?

 

Végül is, a gyáva, halogató taktikám feloldotta ezt a dilemmát is, és ez a gyerekekre is vonatkozik, valahogy menet közben megszokottá, elfogadottá vált, „hogy hát...igen, írtam egy könyvet, és az erről szól”. Nem keveset számított ebben az, hogy egyre több visszajelzés jött, egyre több szó esett a könyvről valamennyiük előtt, és ezekből ők is érezhették, hogy valami jó született. Én csak egyet tudok: amikor elkezdtem írni, úgy éreztem, ha nem írom meg belepusztulok, és négy hónap után úgy éreztem, ha nem fejezem be hamarosan, akkor belepusztulok.

 

·•·

 

Volt még egy nagyon érdekes dilemma, de ez már inkább amolyan szakmai „csemege”. Ugyanis az eredeti elképzeléseim, és az eredeti kézirat több mint harminc fotót tartalmazott, amelyek mind az egyes epizódokhoz kapcsolódtak; képek, amiket Gabi még a katonaság alatt küldött nekem vigasztalásul, vagy képek az NDK- ban, Bulgáriában átéltekről, réges - régi megsárgult képek, némelyik valóságos szociofotó volt a nyolcvanas évek elejének egyetemista házibulijairól. Ezeknek a képeknek a története már önmagában is hihetetlen, hiszen annyi, de annyi fotót kidobtam az életemben már – lehet több ezret is -, és valamiképp megtartottam egy csomót huszonhat éven keresztül, tucatnyi költözés, családalapítás, miegymás közepette, egy olyan emberről, akivel kapcsolatban gyakorlatilag az égvilágon semmire nem emlékeztem!

Mondjátok, segítsetek nekem: szerintetek vajon mire vártak ezek a fényképek rég elfeledett, soha ki nem nyitott, mégis mindig velem költöző és megőrzött ócska, poros bőröndök mélyén? Milyen különös néha a Sors; olyan mintha szándékai lennének tárgyakkal, szándékai lennének történésekkel, szándékai lennének velünk, emberekkel....anélkül, hogy nekünk erről fogalmunk lehetne.

 

És mégis, amikor a kéziratot odaadtam néhány ismerősnek és idegennek elolvasásra, azt kértem mindenkitől, hogy a legőszintébben, a legkegyetlenebbül írja meg nekem a véleményét, akkor is, ha az rossz, negatív. Ennek során, többek részéről felmerült, tulajdonképpen szakmai kérdésként, hogy jó dolog- e, ha képek szerepelnek a könyvben? Megmondom nektek őszintén, én nagyon ragaszkodtam volna hozzá, de végül is azokra hallgattam, akik lebeszéltek erről. A könyv honlapján egyébként megtalálhatók ezek a képek. Ami a fotók ellen szólt, az tömören összefoglalva annyi, hogy a kiadói szakemberek, irodalmárok véleménye az, hogy egy szépirodalmi regényben nincs szükség ezekre, nem illenek a könyvbe. Sajnos fontos szempont volt a pénz is; mivel a képek fele színes fotó, ráadásul az elrendezésük a szöveget követte volna, nem pedig holmi „gazdaságos” elrendezés elveit, a könyv előállítása majdnem kétszer annyiba került volna, mint képek nélkül. Azért azt elárulom nektek, hogy az előkészítés fázisában a könyv tördelő- és művészeti szerkesztője

annyira közel került ehhez az egész történethez, hogy a saját szabadidejét és energiáit rááldozva, meglepetésként, csak az én számomra megcsinálta a könyvnek a fényképes változatát is kompletten betördelve, gyakorlatilag nyomdakészre. Ritkán kaptam ennél szebb ajándékot az életben.

 

Érdekes volt a lányom, Krisztike barátjának Udvaros Bencének a véleménye is ezzel kapcsolatban, amit így fogalmazott meg:

 

Ugyanakkor Simek Zoli barátom ezt írta ugyanerről a kérdésről:

 

Érdekes, nem igaz? Két merőben ellentmondó vélemény, és mégis, mindkettő megállja a helyét. Nos végül is, amint azt mondtam is, a szakemberek szavára hallgattam, de elkészíttetem a könyv fényképes változatát is egy minimális, húsz darabos példányszámban. Az egyik az én könyvespolcomra kerül, és természetesen Gabi anyukája, és fiai is kapnak belőle.