Érdekes...egy csöves, ápolatlan hajléktalan arcán született a kapualj kukái között, hajnali fél négy után öt perccel.

A gyomorfekélyes, örökké rosszkedvű, ötvenes buszsofőr háromkor riadt fel a vekker idegesítő csörömpölésére, ahogy harminc éve minden nap. Tíz percre volt szüksége a hokedlin ülve görbedten, a méregerős gőzölgő feketébe bámulva a sivár konyhaasztal mellett.  „Még soha nem ébredtem világosban”, gondolta, és közben az aznap rá váró unos-untalanig ismert bosszúságokra gondolt; a örökkön szitkozódó, mindig egymást tipró utasokra, az újabb-és újabb útfelbontásokra, a betarthatatlan, de mégis számon kért menetrendre, és az ócska, lestrapált járgányra, amelyet minden hajnalban úgy kellett életre kelteni, és amelyiknek réges-rég egy roncstemetőben lett volna a helye.
Ahogy kilépett a liftből egyenkék, műszálas, de az asszony jóvoltából mindig frissen vasalt BKV öltönyében, már a lépcső tetejéről kiszúrta a kapu alatt önfeledten turkáló szerencsétlent, amint félig egy kukába hajolva kotorászott. „Már megint nyitva hagyta a kaput valamelyik félkegyelmű, most aztán térdig járhatunk a szemétben állónap”, nyomott el egy szitkozódást fogai között, mintegy magának. Mikor a kapuba ért, a guberáló ijedten felegyenesedett, majd beesett, borostás arcán minden nyomorát és kétségbeesését meghazudtoló, félszeg mosoly omlott el.

- Jó reggelt uram! - hajolt meg szinte szertartásosan, szája szegletében egyre azzal a különös, sehonnan jött mosollyal, majd a megkezdett kukát előzékenyen kissé arrébb húzva hozzátette még: - Legyen nagyon szép napja! - különös volt a tekintete, úgy nézett rá mélyen ülő, nagy szemével, mint aki mindent tud, és éppen ezért semmit sem ért...

Amikor kihajtott a végre beindított ócska döggel a garázsból, még egyre a hajléktalan járt az eszében.

·•·

„Ez a görény úgyse vár meg!”, nyögött fel csalódottan, egy kiadós káromkodás kíséretében a termetes asszonyság, amint kifulladva befordult a sarkon, és meglátta ki vezeti a már a kiálláshoz indexelő buszt. „Hiszen még akkor is rácsukja az emberre az ajtót, ha a megállóban várja, amíg kegyeskedik beérkezni!”. Közben a sok jött- ment, szedett-vedett alakra gondolt, akikkel ma is egész nap fennhangon pörölni fog, ahogyan teszi azt hosszú évek óta, amióta a balsorsa az elhunyt férje helyett a zöldséges stand mögé állította a piacon.

A busz hangos szisszenéssel megtorpant, ahogyan a sofőr belefékezett, és az öreg kofa ámulva nézte, hogy újra kinyitja az első ajtót, és barátságosan int felé.

- Jöjjön Annus néni, még a végén elkésik! - szólt oda hozzá, szégyenlős mosollyal, amitől - hihetetlen -, szinte kisfiússá válta az arca.
- Jövök már, jövök - kapaszkodott fel szuszogva, - köszönöm - tette hozzá még mindig meglepetten, és arra gondolt miközben befészkelte magát az ülésbe, hogy vajon honnan a fenéből tudja ez a vén mogorva a nevét, hiszen soha egy jó szava nem volt még egyetlen utasához sem.

·•·

„Ettől nem veszek semmit...” gondolta a gyermektelen, szinte szikár termetű, ódivatúan öltözött matematika tanárnő, még a fejét is félrefordítva, amint a reggeli mellé valami kis gyümölcsöt keresve elhaladt a zöldséges pult előtt. „Múltkor is, hogy rám ripakodott, amikor válogatni akartam az almái között... - mit fogdossa itt össze-vissza az árut, attól nem lesz olcsóbb! -” hasított a fülébe a durva, bántó hangoskodás, és egyszerre megint ugyanolyan megalázottnak érezte magát, mint amikor a kolléganői szánakozó megjegyzéseiből megtudta, hogy a férje, egy alig húszéves szőke csitri kedvéért hagyta el. Közben az örökké vidám, hangoskodó kiskamasz lurkókra gondolt az osztályából, akik állandóan az őrületbe kergetik zajos és érthetetlen jókedvükkel, és a már megint pocsékra sikerült, aznap kiosztandó dolgozataikra, amiket egy esti mozi helyett, a háttérben örökké szóló televízió mellett javított ki még az éjjel. Egyedül.

- Gyüjjön csak ide tanárnő - szólította meg, szinte bömbölve a kiállhatatlan banya - tessék megkóstolni ezt a friss szőlőt, olyan mint a méz! Ma hajnalban szedték, még harmatos - kántálta, és püffedt, kerek tésztaarcát szinte kislányossá varázsolta, valami fintorgássá alakult széles mosoly.

„No fene, hát ebbe meg mi ütött?” gondolta, amikor a fejét forgatva meggyőződött róla, valóban neki szólt a kedvesnek szánt invitálás. Bátortalanul lépett közelebb a standhoz, kezét az utolsó pillanatban majdnem visszahúzta, mikor lecsippenteni készült egy üde, hívogató szőlőszemet.
- Tényleg nagyon finom - mondta elhaló hangon., - ezt kérném - nyújtotta a kiválasztott fürtöt az asszony felé, és közben egyre az arcát nézte, amit különös mód érzővé, és sok mindenről árulkodóvá tett a még mindig rajta bujkáló mosoly.

·•·

Krisztián rettegve várta a déli nagyszünetnek véget vető csengetés rémületesen hangos, elnyújtott berregését. „Úgyis egyest ad, mert utál engem..- nézett maga elé durcásan, és a szeme sarkából titokban szétmorzsolt egy könnycseppet - , mindenkit utál! És anya megint szomorú lesz, pedig tanultam...” gondolta, és a félelemtől elfogta az émelygő hányinger. Mindig rosszul lett, amikor félt, és szorongó lelkiismeretfurdalással gondolt anyucikájára, akit a világon a legjobban szeretett. „Utál engem, és állandóan megaláz a többiek előtt - morgott egyre magában, és szája már- már sírásra görbült - múltkor sem volt elég, hogy csak kettest adott, muszáj volt hozzátennie, hogy szégyellhetném magam ezért a trágyadombért!”.

Azonnal a már megszokott, félelemszagú csend lett úrrá az osztályon, amikor az állandóan mogorva, szigorú tanárnő szögletes mozdulataival belépett a tanterembe, és letette a hóna alatt magával hozott dolgozatköteget, precízen a tanári asztal sarkához igazítva. Aztán mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, tétova mozdulattal ferdén arrébb tolta, és szinte hanyagul mellé dobta a tollát, megtörve ezzel az asztal örökké kínos, sarkos rendezettségét. A gyerekek lesunyt fejjel várták az aznapi csapást, majd amikor meghallották a tanárnő hangját, bátortalan csodálkozással emelték fel buksi fejüket. Olyan furcsa volt..., mintha valami melegség költözött volna bele. Krisztián remegve várta, hogy kiszólítsák, és amikor megállt az asztal előtt, leszegett fejjel cipője orrát vizsgálgatva, nem akart hinni a fülének:
- Nem mondom kisfiam, hogy tökéletes, de azért látom, hogy akartál, igyekeztél. Meglátod, lesz ez még ennél is jobb, ha odafigyelsz! - mondta a tanárnő, és Krisztián hatalmas, kikerekedett szemmel nézett az arcára, amit legalább tíz évvel fiatalított meg valami varázslatos, soha nem látott tünemény. A mosoly egyszeriben kedvessé tette a keskeny, fáradt arcvonásokat, és a kisfiú csodálkozva vette észre a helyes kis gödröcskéket a szája két oldalán.

·•·

„Biztosan ma is átmegy szegény kölyök a túloldalra...” gondolta a hajléktalan ember, fázósan behúzódva a kirakat nyújtotta beszögellésbe, „pedig ezen az oldalon lakik”. Hozzászokott már, hogy az emberek, legyenek idősek, vagy fiatalok, úgy kezelik akár egy leprást. Hozzászokott, de megszokni sohasem bírta, és leginkább a helyes kissrác félelemmel teli bizalmatlansága fájt neki. Ahányszor csak rápillantott, amint késő este hazafelé tartott a suli utáni edzésről, saját kisfia jutott eszébe, akit már több mint két éve nem láthatott, és akiről azóta semmit nem tudott, mióta egyszer hazaérkezvén az ajtó előtt találta egyetlen ütött- kopott bőröndbe begyűrt kevéske holmiját. Ennyi volt az útravalója, és a kis Petikétől sem búcsúzhatott el, akit amikor megszületett, mindenkinél boldogabban várt a világra.

Nézte a szokás szerint lehajtott fejjel felé bandukoló gyereket; már várta, hiszen mindig fél nyolc körül érkezett. Amikor vagy húsz méternyire ért, a járda szélére lépett, tétován körülnézve, ahogy szokta, pillantása óvatosan végigsöpört rajta is mint mindig, majd elbizonytalanodva megtorpant; felemelte fejét, ránézett, és visszalépett a járdára. Ugyan az úttest felőli szélén, de ezen az oldalon, tovább ment a kapujuk felé. Könny csillogott a szemében amint észrevette, hogy a gyerek a szeme sarkából szégyenlősen rápillant, és szomorú képet vágva battyog tovább. Majd pár méterrel arrébb határozatlanul megállt, egyhelyben topogott egy pillanatig, levette hátáról a láthatóan dögnehéz iskolatáskát, keresett benne valamit, és bátortalanul odalépett hozzá:
- Biztosan éhes vagy. Megmaradt az uzsonnám, neked adom...- nyújtotta felé a gyűrött kis csomagot a vékonyka gyerekkéz, és az arcát szinte angyalivá formálta a szégyenlős, de őszintén bízó, kisfiús mosoly. - Elfogadod? - kérdezte ártatlanul, amint a férfi még mindig csodálkozva, szótlanul elvette tőle a szendvicset, és a kicsi, piros almát.
- Köszönöm szépen...- mondta megilletődötten, - ma nagyon szép lesz az éjszakám! - tette még hozzá, miközben a kisfiú félszegen búcsút intett neki.

·•·

Este tizenegy után tíz perccel halt meg, egy csöves, ápolatlan hajléktalan arcán, a kapualjtól nem messze lévő kirakat nyújtotta, kissé legalább védett beszögellésben. Otthont álmodott, meghitt meleg fényeket, ölébe húzódó, nyakát átölelő kisfiút, akinek az életről mesélt, miközben álommá dermedt a mindaddig a fáradt, gyűrött, borostás arcon tűnődő mosoly...


Budapest, 2010. október 21.

Kárpáti Zoltán
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.