Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből - 13. rész

Az új félévben az óráink egy részét a Veress Pálné utcában tartották meg,
az épület valamikor középiskola lehetett, a hangulata teljesen olyan volt,
eszembe is jutott róla az Eötvös és az ott töltött szép és kevésbé szép évek.
A nyelvi órák már a kezdetektől mindig is a Makarenkó utcában voltak, de ez
a helyszín most valami újdonság volt. Nem kellett sokat gyalogolnunk a Közgázról,
mert bár a Veress Pálné elég hosszú utca, az épület viszonylag közel
volt a Tolbuhin körút felőli részéhez. Ma Vámház körútnak hívják, és ami
mind a kettő elnevezésben vicces, az éppen a „körút” titulus. Ahhoz képest,
hogy az egész fele olyan hosszú, mint akár maga a Veress Pálné utca.
Mindegy, úgy látszik a hülyeség rendszersemleges, ha úgy tetszik
Világrendsemleges...

Matilddal felsétáltunk az első emeletre, a termünket kerestük. Az első
ember, akit kiszúrtam a folyosókon áradó tömegben, az a vörös, rövid hajú
lengyel lány volt, akit egyszer annyira megbámultam a Zsibongóban. Éppen
egy szőke, teltebb, de csinos lánnyal beszélgetve jött felénk, és most is az
az őrjítően átlátszó ruha – és alatta egy szál bugyi – volt rajta. Ahogy mentek
a folyosón, szinte hallani lehetett a „hallgató kollégák” kieső szemeinek
kopogását a kőpadlón. A kezében valami dosszié volt, én megálltam tátott
szájjal velük szemben, terpeszállásba merevedve, ők illendően összevihogtak,
én meg odaszóltam Matildnak:
– Ne haragudj, Matild, keresd meg a termet egyedül, aztán, ha megtaláltad,
találkozzunk itt. Pár perc az egész! – Hátba veregettem, majd
megindultam a lányok nyomában.
– Baszd meg...
A csajok persze kiszúrták, hogy utánuk mentem, hiszen olykor hátrapillantva
többször összenevettek, és egymáshoz közel hajolva csiviteltek. Bár
szerintem együtt készültek távozni, a bejárat előtt a szőke látványosan elköszönt a
vöröstől, aki úgy tett, mintha halaszthatatlan kérdeznivalója lenne a
portástól. Diszkréten megálltam mögötte, és megvártam, amíg befejezi.
– Szia! – köszöntem rá, amikor elfordult végre a portásfülkétől. – Tudok
esetleg segíteni?
– Szia! – pirult el kicsit, biztatóan mosolyogva. – Csak a jövő heti terembeosztást
kérdeztem meg – mondta nagyon enyhe, valóban a lengyelekre
jellemző akcentussal. – Mert más lesz a páros, és a páratlan hetekben.
Várakozóan nézett.
– Elkísérhetlek egy darabon? Nem tudom ugyan, hová mész, de én éppen
ráérek... – Teljesen megfeledkeztem szerencsétlen Matildról, az
órámról és minden egyébről. – Ja, és bocs – tettem hozzá –, Zolinak
hívnak. Kárpáti Zoltán a teljes nevem – nyújtottam esetlenül a kezem.
Gyűlöltem ezt a rideg szertartást.
– Helena vagyok, Helena Lesko – nyújtotta ő is a kezét. – A koleszba
megyek. A Kinizsi utcába – tette hozzá észbe kapva, hiszen a Közgáznak
több kollégiuma is volt.
– Nem baj, ha én is jövök? – kérdeztem bután vigyorogva.
– Ezt most miért kérdezed? – csodálkozott nevetve zöld szemeivel, értetlenül.
– Nem tudom. – Elindultunk. – Közgázos vagy? – kérdeztem ostobán,
és amikor rájöttem, ez mennyire együgyű volt, meg kellett állnom a
nevetéstől, még a könnyeim is potyogtak, amint kiröhögtem saját magamat.
– Most mi? – kérdezte érdekes nyelvtani szerkezetben, de ő is nevetett
közben, míg én nem tudtam, mit nem ért végül is. A nyelvet, vagy
hogy hogyan kérdezhetek ilyen hülyeséget, vagy esetleg valami mást?
Helena nagyon jól beszélt magyarul, de azért később is sokszor volt
olyan helyzet, hogy nem tudtam, a mondanivalóm tartalmát, lényegét
nem érti, vagy esetleg magukat a kimondott mondatokat. – Mégis mit
gondolsz? – nevetett még mindig.
– Bocs, tiszta hülye vagyok – álltam meg egy pillanatra, a vállára téve
a kezem. – Azt akartam kérdezni, hogy hányadéves vagy, és milyen
szakra jársz.
– Másodéves és áruforgalmi szakos.
Beszélgettünk mindenféléről, amíg átvágtunk a Közgáz és a Nagycsarnok
épülete között, és végül is anélkül, hogy tisztáztuk volna, hazakísérheteme
vagy sem, hazakísértem. Ahányszor csak szembejött valaki, kigúvadt
szemekkel nézte Helenát, aki nem mindennapi jelenség volt finoman szólva
is provokatív ruhájában.
– Figyelj csak, téged nem zavar, hogy minden faszinak kiesik a szeme,
ha rád néz? Ne érts félre, nekem állatira tetszik, és nagyon jól nézel ki,
csak kíváncsi vagyok, hogy ez nem zavar-e.
Nevetett, de azért elpirult.
– Már megszoktam. Tudod, az a jó itt nálatok, hogy egész mások az emberek.
Valahogy sokkal lazábbak, többet megengednek maguknak,
és nem foglalkoznak mindig másokkal. Ki milyen ruhában megy az
utcára, meg ilyenek...
– Nálatok ez nem így van?
– Ááá, nálunk, ha valaki melegítőben vagy szabadidőruhában menne le
mondjuk újságért, hetekig róla beszélnének a háta mögött. Ott lakom,
ahol nyitva az ablak – mutatott fel a harmadik emeletre, a Közraktár
utca felé eső legszélső szobára – F 301-es – tette hozzá, amikor megálltunk
a kollégium előtt.
– Örülök, hogy megismertelek Helena. Gyönyörű neved van, és nagyon
helyes vagy ám!
– Köszönöm – nevetett kedvesen.– Nem jössz fel egy kávéra?
– Kösz, szívesen – mondtam meglepődve a váratlan „lehetőségen”.

Jártam már párszor a Kinizsiben, amely később, éveken át szinte második
otthonom volt, de addig az emeleteken, a szobákban nem voltam még.
Valahogy mindig megrekedtünk a földszinttől pár lépcsőfoknyival lejjebb
lévő büfé, nagyterem, tévéterem szintjén, ahol a csocsó és a kopott biliárdasztal
is helyet kapott.
Azon a szinten, ahol alig egy évvel később először temettelek el, Kedvesem.
A klub szervezésében néha itt is rendeztünk kisebb koncerteket a Trabanthoz
hasonló alternatív zenekaroknak, amikor a várható érdeklődés kevés volt a Közgáz
épületéhez. A liftben szótlanul és kicsit zavarban mosolyogtunk
egymásra, amíg felértünk a harmadikra.

Elszorult szívvel néztem a Kinizsire és általában a budapesti kollégiumokra
annyira jellemző, szűk, csőszerű szobát, a két ócska heverővel,
az ütött-kopott kétajtós, beépített szekrénnyel, a valamikor fehér, de mára
teljesen megsárgult zománcfestékkel bepingált ócska öntöttvas radiátort
az ablak alatt, és a két szomorú, agyonhasznált, korábbi nemzedékek
nyomorával, bánatával, honvágyával vagy éppen vágyaival összekaristolt,
jobb sorsra érdemes íróasztalt.
Vajon hány száz lélek hány ezer éjszakája, hány millió soha ki nem mondott
gondolata búvik meg ebben az egyetlen, kegyetlenül sivár, kicsiny
szobában? „Igen Mama, hát persze, hogy jól vagyok, ne aggódjatok értem...
persze, mindenem megvan, és a tanulás is jól megy, rendesek a tanárok,
és a többiek is... nem baj, hogy most nem tudtál csomagot küldeni,
hidd el, nem hiányzik semmi!... Csak írjatok..., és ugye, apa is jól van...?
Nemsokára karácsony, és megyek hozzátok! Várjatok...! És írjatok!”
Mennyi soha be nem vallott fájdalom, álmatlanul végigforgolódott éjszaka
fekszik azokon a rugóiktól is már megszabadulni készülő, ósdi, nyikorgó
heverőkön! És vajon hány szerelemes, szenvedélyes, reménnyel teli
éjszaka? Fülekbe súgott, igaznak gondolt, aztán üres hazugsággá foszló
szavakkal, örökre szánt, és talán csak napokig tartó ígéretekkel, és valóban
szinte örökké, de mindenképpen túlságosan is sokáig tartó magány-
nyal, egyedül töltött, kétségbeesett órákkal.
Hiszen a kétségbeeséssel töltött időből, egyedül, egyetlen perc is sok.
Mennyi jutott ide, ebbe a szobába vajon?

– Nescafét tudok csinálnyi, nem baj? – kérdezte hátrafordulva, miközben
bekapcsolta az ablak közelében álló gyorsforralót.
– Köszönöm, nagyon jó lesz – hazudtam, hiszen nem is nagyon kávéztam
akkoriban.
– Tessék! – tette elém a kávét, ami meglepően habos, krémes, ráadásul
finom is volt.
– Hát ezt, hogy csináltad? – kérdeztem őszinte meglepetéssel, miközben
a sajátján ügyködött.
– Gyere, megmutatom.

A csészébe belerakta a kétkanálnyi instant kávéport, és egy kanálnyi
cukrot, majd hozzáöntött egy egészen kevés tűzforró vizet a gyorsforralóból.
A sűrű kulimászt gyors mozdulatokkal kevergetni kezdte az óramutató
járásával ellentétes irányban. Azután lassan hozzátöltötte a még szükséges
mennyiségű forró vizet. A mai napig így csinálom a gyerekeimnek a
kakaót...

– Háát, kösz a kávét, jólesett, de most már mennem kell – álltam fel.
– Néha le szoktunk jönni a haverjaimmal biliárdozni a büféhez, legközelebb
felugorhatnék hozzád is, nem lenne baj?
– Gyere nyugodtan, legfeljebb nem biztos, hogy itthon találsz. De, ha a
portást megkérdezed, ő tudni fogja, itthon vagyunk-e.
– Azzal a szőke lánnyal laksz egyébként?
– Igen, Elzbietának hívják.
– Én is ismerek két lengyel srácot, ők tanítottak meg biliárdozni. Cezari
és Kristof.
– Igeen? Ksysek és Cezare? Na, örülök neki, nagyon rendes srácok.
Sokat segítenek az újabbaknak, mindig, ha kell.

Amikor megpusziltam az arcát két oldalról, kicsit mintha várakozón nézett
volna rám, úgyhogy összeszedtem a bátorságomat, és visszafordulva gyors,
könnyű csókot adtam az ajkaira. „Legfeljebb kapok egy pofont”, gondoltam.
Amint kinyitotta lesütött szemét, a tekintete szinte elpárásodott. Behúztam
az ajtót magam után, és gyalog rohantam le a lépcsőn, azon gondolkodva,
mi lehet vajon Matilddal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.