- Hölgyeim és uraim, tisztelt egybegyűltek. Önök előtt, de egész Magyarország lakosságához beszélek most, és igérem, rövid leszek. Azt is megigérhetem, hogy csak olyasmit hallanak tőlem, amit valóban hallani szeretnének, és amire jó szívvel gondolnak vissza majd évek múltán is, amikor elmondhatjuk, és valamennyien együtt mondhatjuk el, hogy mostani szavaim egytől- egyig megvalósultak, és szeretett hazánk irigylésre méltó hely lett a világban. Az ország első számú vezetőjeként, ettől a pillanattól kezdve életem minden percét ennek a szándéknak rendelem alá, hogy maradéktalanul megfeleljek az önök, a honfitársaim, és választóim bizalmának!

 

 Gyér taps hangzott fel a tömött széksorokból, tekintete rutinszerűen végigsöpört hallgatóságán, biztos támpontokat keresvén. Egyelőre csak szkeptikus, enyhén irónikus pillantásokkal találkozott.

 

 - Milyen Magyarországot szeretnék én? Olyan országot látok magam előtt, ahol az idős, megfáradt ember nem a halált várja, hanem híreket arról, vajon legkisebb unokája hány kilóval, és hány centivel jön a világra. Ahol az idős ember nem a nyugdíját számolgatja aprólékos gonddal, hogy vajon a következőig hátralévő néhány napon is tud- e ennivalót venni belőle, hanem azt, hogy elegendő ajándékot vásárolt- e az érkező kis jövevénynek.

 

 - Milyen Magyarországot szeretnék én? Olyan országot látok magam előtt, ahol a kérdésre: „mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?”, azt felelné majdnem minden kislány és kisfiú: „természetesen tanár”. Ahol a durva szó nem csupán a családokban, de az utcákon, köztereken is ismeretlen, és ha olykor mégis felcsattanna, tízen veszik körül a türelmét vesztett embert, hogy emlékeztessék a jómodorra, ahelyett, hogy félve, nemtörődöm módon félrefordítsák fejüket.

 

 - Ahol az embereknek nem csupán munkahelyük, nem csupán munkájuk van, de a jól végzett munkájuknak olyan jövedelme, hogy senkinek soha ne kelljen félve megsimogatnia elaludni készülő gyermeke buksiját, miközben rettegve arra gondol az ágy szélén ülve, a mese szavai helyett, vajon holnap mit eszik majd szegény az iskolában, amikor hiába is keresi a táskájában az uzsonnás zacskót!

 

   Automatikusan lapozott egyet jegyzetén, pontosan érezte, hol tart a szövegben, amelyet csak a biztonság kedvéért helyezett maga elé. Fokozódó, egyenletes, de még mindig kötelességszerű tapsot hallott, de a bal szélen a frusztrált újságíró külsejű, már nem félig hanyattfekve ült a széken, flegmatikusan keresztbevetett lábakkal, és középen, a fiatal lány tekintete is megváltozott; figyelem költözött belé.

 

 - Olyan országban akarok élni, ahol nem csupán a gyermekek egynegyede tudja, mit is jelent az a szó, hogy nyaralás. Ahol minden család számára természetes az, hogy hat hetes fizetett szabadságuk alatt legalább két hétre, minden évben elutazhatnak a világon szinte bárhová! Amint az is, hogy az Alkotmányunkban is rögzített legalapvetőbb jogaik mellett; mint amilyen az elfogadható lakhatáshoz, az egészséghez, az egészséges táplálkozáshoz, a megfelelő ruházkodáshoz való jog, természetes az is, hogy jut elegendő színházra, mozira, és általában a kultúra élvezetére is. Ahol természetes igénye minden családnak az, hogy a munka után együtt lehessenek azokkal, akikkel szeretnek lenni, és felhőtlenül tehessék ezt, ott és akkor, amikor csak szükségét érzik ennek.

 

 

 - Olyan országot álmodtam magunknak, ahol a közszolgálatot teljesítők a nap minden órájában, minden percében tudatában vannak annak, és aszerint is élnek, hogy munkájukkal, hivatásukkal az embereket, honfitársaikat kötelesek szolgálni, a saját érdekeik érvényesítése helyett, a reájuk bízott emberekét akarják segíteni tűzön- vízen át! Ahol a hivatalt betöltő nem azt nézi minden elébe járuló kérelmező esetén, hogy hol, s hogyan fitogtathatja hatalmát, hanem annak lehetőségét keresi minden tudásával és erejével, miként képesek vele közösen, a reá ruházott tudás és eszközök minél jobb felhasználásával együtt, sikerre vinni az illető céljait!

 

 Most már az egész termet betöltő, ütemes taps hallatszott, miközben újfent lapozott, és ivott egy apró kortyot a pultra odakészített vízből. Jól látta a pohár széle felett, amint az újságíró egyre szorgosabban jegyzetel, a lány szeme már csillogott, és a hátsóbb sorokban többen is úgy igazgatták székeiket, hogy minél jobban láthassák beszéde alatt.

 

 - Olyan ország lesz a hazánk, ahol a rendőr, a politikus nem szitokszó többé, hanem mindenki tudja, látja, érzi, és legfőképpen tapasztalja, hogy ők is minden erejükkel azokért dolgoznak, akiknek a bizalmából állásukat és megélhetésüket elnyerhették, ahol a miniszter pontosan tudja, hogy a szó, mely hivatalát jelöli, azt jelenti szolga ő, a szó legnemesebb értelmében; mindenki szolgája, mert arra nyert megbízatást önök által, hogy szolgálhassa önöket, s teszi ezt hittel, meggyőződéssel, az elismerés megérdemelt jutalmáért...azaz az önök által megállapított hivatalos, nyilvánosan látható fizetéséért! Ahol az ellenzékben ülő politikus nem azért szavaz nemmel egy beterjesztett javaslatra, anélkül, hogy ismerné annak tartalmát, mert azt a kormánypárt egyik tagja terjesztette elő, hanem csakis azért, mert meggyőződése, és tudása diktálja ezt neki! És éppen ilyen természetességgel szavaz a kormánypárt delegáltja, a parlamentben az ellenzék javaslatára igennel, ha úgy látja, hogy képviselőtársa, még ha a másik oldalon ül is, az ország, az önök javát akarja, s jól akarja az adott előterjesztéssel! Mert ez olyan ország lesz, ahol nincs másik oldal, nincs másik út, nincsenek mások; csak mi vagyunk, és gyermekeink vannak és közös jövőnk, közös örömeink, sikereink, és olykor bánatunk! Mert ez egy olyan ország, amelyben mi sokszínűek vagyunk, sokan, sokféle értéket képviselünk, de valamennyien egyet akarunk! Boldogulni! És a te gyereked boldogsága éppen olyan fontos, mint az én gyerekemé, és a te édesanyád ugyanolyan kínnal hozott téged a világra mint az enyém engem, és ezért a tisztelet, és a nyugodt, békés öregkor is egyként illeti meg őket! Kit érdekel, hogy te meg én, melyik párt, melyik ideológiája mentén hisszük ugyanezt?!

 

 Csak a hátralökődő székek robaja tudott áttörni a dörgő tapsvihar, az önfeledt éljenzés hangjain, miközben teljesen nekitüzesedve, széttépte jegyzeteit, és szanaszét szórta a fecniket a feje fölé, és   Cyrus Vance jutott eszébe; az esőben, a Kossuth téren, akinek szintén nem számított, hogy a pár tízezer ember, akikkel együtt ázik, akiknek visszahozta végre a Szent Koronát, kiben hisz, miben hisz.

 

 - Hivatalomban töltött minden időm, minden percét csakis annak fogom szentelni és alárendelni, hogy segíthessek önöknek abban, hogy együtt, összefogva, egymást segítve megvalósíthassuk az itt elhangzott közös álmainkat! Mert egy nemzet fiai, magyarok vagyunk! Kérem önöket, segítsenek ebben!

 

 Székek borultak, és a levegő megtelt a feldobált sapkákkal, kalapokkal, mindenféle fejfedőkkel, az emberek égő szemekkel, kipirult arccal tolultak a pulpitus elé, kezükkel jegyzetfüzeteket, apróbb fecniket nyújtva egymás feje felett; nem győzte osztogatni az aláírásokat, kijutott a kézfogásokból, ölelésekből is jócskán; nagy diadal ez a mai!

 

 

 

 Hitt benne, hitt önmagában, „együtt biztosan megcsináljuk, hisz ez egy nagyszerű nemzet, nagyszerű álmokkal, tengernyi ésszel és szorgalommal, és csupa szeretettel, tudom, hogy sikerül végre!” mondta magának, és a körülötte állóknak diadalittassan, amikor észrevette a terem kivágódó drótüveg ajtaján bezúduló fehérruhás különítményt, öt- vagy hat megtermett ápoló rohant felé lélekszakadva.

 

 - Na elég volt a cirkuszból Ketteske! Bekattantál megint, mi, te skizofrén buzeráns?! Hallottam a szánalmas handa-bandádat az utolsó szóig! - ordította a kivörösödött képű, ragyás arcú főápoló, miközben a földre teperve, kegyetlenül hátracsavarta karjait. - Megmondtam a főorvosasszonynak, hogy ne bízzon benned; kár volt csökkenteni a dilibogyóidat, nézd meg milyen felfordulást csináltál?!

 

 - Ez nektek a csendespihenő, ütődöttek?! - sivalkodott a többiekkel a főnővér, miközben három ápoló, láncba összekapaszkodva szorította távolabb a pulttól szerencsétleneket. - Egy hét tévémegvonás az egész osztálynak! Mocskos, nyáladzó csürhe! - kiabálta artikulátlanul, és nagy svunggal arculköpte a fiatal lányt, aki csak állt ott a lökdösődés közepette, és könnybelábadt szemmel nézte az időközben kényszerzubbonyba bújtatott Miniszterelnökét. Az elkapta a pillantását, és önkéntelen, hörgő üvöltés szakadt fel torkából:

 

   - Ne hagyjátok az álmainkat!! Higgyetek benne!! Akkor jobb lesz, meglátjátok!!

 - Befogod a pofádat végre, te elmebeteg szarházi?! - mondta a ragyás, és teljes erőből gyomorszájon rúgta Ketteskét. - Majd adok én nektek olyan álmokat, hogy összeszarjátok magatokat! Tényleg - vihogott a főnővérre -, ma este a nyugtató helyett hashajtót adass nekik Ágika!

 - Az jó móka lesz, te vén Behemót - csücsörített kirúzsozott szájával kihívóan a tagbaszakadt kollégára - de a kisnővéreknek nehogy szóljatok! Ma este én osztom a tablettákat!

 

Még egyszer összefonódott a tekintetük a lányéval, akinek arcán lassan folyt le a főnővér sűrű köpete, amint kétrétgörnyedve igyekezett megakadályozni, hogy kiráncigálják a nagytársalgó terméből. Soha nem felejtette el azt a szempárt, és soha többé nem ismerte fel.

 

 

 

   Három órája utaztak megállás nélkül, a hatalmas, kényelmes autó lágy suhanása, az alig hallható motorzümmögés hatására, egy röpke órára még el is szundított. Most álmoskás szemekkel nézte az elsuhanó tájat, szelíd lankák váltogatták egymást, és csupa erdő mindenütt.

 - Nem állunk meg egy cigarettára? Úgy kinyújtóztatnám kicsit a lábaimat!

 - Nincs már értelme, ha kibírod még öt percig. Mindjárt ott vagyunk - nézett rá szelíden János.

 - Akkor valóban fölösleges - simogatta meg önkéntelen mozdulattal a férfi haját.

 - Nézd csak! Már ott is van a fasor végében az intézet kapuja. Mielőtt bemegyünk, elszívjuk azt a cigit..., ki tudja mennyi ideig leszünk bent.

                                                                         

    Leparkoltak az elegáns, apró, szabályos gyöngykaviccsal felszórt kocsifeljáró szélén, és jóleső érzéssel ropogtatták meg elgémberedett tagjaikat. János tüzet adott, aztán maga is rágyújtott, hosszan eresztette ki az első szippantás édeskés füstjét. Csendesen nézelődtek, szemet gyönyörködtető volt a gondozott, hatalmas park. Amióta a bátyja bekerült az intézetbe, szinte soha nem beszéltek róla, magáról, a betegségéről, korábbi életéről. Tudta, hogy a felesége végtelen szeretetet és hálát érez iránta, hiszen még kislány volt, amikor a szüleik autóbalesetben meghaltak, és attól kezdve csakis az éppenhogy csak leérettségizett testvérére számíthatott.

 

 

 - Tudod, akkor kezdődött az egész, amikor egy év távollét után visszatért Svédországból... - törte meg a csendet váratlanul az asszony. - Néhány hétig, csak felhőtlenül örültünk egymásnak, hiszen anyuék halála után, egészen az elutazásáig soha egyetlen napra sem hagyott magamra, aztán, amikor elutazott, maradtak a levelek, és a mindig pontosan, hűségesen feladott csekkek. Úgyhogy nagy volt a boldogság, emlékszem, álló nap képesek voltunk csavarogni, felkerestük a rég nem látott kedves helyeket, és csak beszéltünk, csak beszéltünk..., bár többnyire belőle ömlött a szó, én meg áhítattal hallgattam. Az én nagyszerű bátyuskám, aki mindig is vigyázott rám, aki egyszerűen csak átölelt, ha féltem, és két szóval megnyugtatott...

 

 Tétován belenyúlt a ridiküljébe, zsebkendő után kutatva, és megtörülgette szemét.

 

 - Mikor változtak meg a dolgok? - kérdezte János gyengéden.

 - Mindig azt mondta, most két hétig csak pihenni akar, és nekem örülni, de aztán rögtön elhelyezkedik, és beleveti magát a munkába, az életbe. „Meglátod hugi” - mondta mindig nevetve -, „egy év múlva csuda jó lesz nekünk!”. De igazából, már egy hét után elkezdett állást keresni, naphosszat csak interjúkra járt, önéletrajzokat küldözgetett, és várt bizakodva. Aztán csak telt- múlt az idő, az egyik átlátszó kifogással küldött elutasítást követte a másik, és mintha ez nem lett volna elég, akármerre ment - hivatalokba, intézményekbe, vagy csak bevásárolni; örökösen vitákba, konfliktusokba keveredett...

   - Úgy érted kötekedett, veszekedett?

   - Nem, éppen ez az, nemegyszer vele voltam én is, és mindig, mindenkihez kedvesen, türelmesen közeledett, csak egyszerűen képtelen volt megérteni, és elfogadni a sok buta, felesleges kitérőt, megalázó szituációt, az ügyintézők által elvárt hajbókolást, hogy lépten nyomon megpróbálták becsapni, legyen az szerelő, zöldséges, orvos, vagy rendőr! Egyre többször lett otthon, estére levert, búskomor, és néha, ha rám nézett, félelmet láttam a szemében, mintha azt kérdezné tőlem némán: „mi lesz így velünk hugi, hogyan fogunk így megélni?”. Borzasztó volt nézni, ahogy szenved, és egyre inkább elveszti az életkedvét, a bátorságát, és majd a szívem szakadt meg, úgy szerettem volna segíteni neki, valamit visszaadni neki a sok törődésből...de hát még csak egyetemista voltam!

   - Akkoriban kezdődtek a képzelgései?

   - Igen...Egyre kevésbé tudta elviselni, hogy a szinte egyedülálló szaktudása ellenére, vagyis talán éppen azért, képtelen elhelyezkedni, hogy bármihez akart kezdeni, mindenhol csak falakba ütközött, hogy lépten- nyomon mindenki megpróbálta becsapni, átverni...Tudod - nézett bánatos mosollyal a férjére -, az volt a rögeszméje, hogy az nem lehet, hogy egy országban, ahol az emberek sokkal okosabbak, mint a svédek, hogy a hazájában, ahol az emberek ötször annyit dolgoznak, mint Svédországban az ottaniak, mindenhol csak nyomort, kétségbeesést, kilátástalanságot, és csalárdságot lát. És mindenhol csak gyűlölködést. Azt mondta mindig, hogy ez az ország, ha csak azt az egyetlen egy dolgot meg tudná tanulni, amiben a svédek jobbak; az összefogást, az összetartást, az egymásba vetett hitet, akkor ezerszer különbül élhetnénk mint ők; hiszen a saját szemével látta a különbséget!

   - Szegény ördög - dünnyögte a férfi halkan -, pedig valahol ez lenne a normális...

 - Hát igen. Aztán - csuklott el az asszony hangja -, egyre gyakrabban azt vettem észre, hogy magában beszél..., hogy ül az ágya szélén, motyogva gesztikulál a sötétben. Később már alig- alig ment el otthonról, majdnem minden este kiöltözött, öltönyt vett fel, nyakkendőt kötött, aztán bezárkózott a szobájába, és mintha százan, és ezren hallgatnák, fel- alá járkálva, fennhangon előadásokat tartott, megtapsolta a saját beszédeit...borzasztó volt! Azt mondta, az az álma, hogy egyszer még miniszterelnök lesz, és egy élhető, boldog országot teremt itt!

 

   Elgondolkozva néztek egymásra, János bátorítóan rámosolygott, odalépett hozzá.

 

 - Gyere drágám, menjünk be, olyan izgatott vagyok - mondta az asszony, miközben mindketten elnyomták a csikket az oszlopos főbejárat mellett elhelyezett szemetes szélén.

 

 

 A férfi bólintott, és gyengéden átkarolta derekát. Csinos volt, mint mindig, annyi év után is, és az arca szinte érzékien kipirult az izgalomtól. János eddig is tudta, mekkora fájdalom neki bátyja betegsége, és most, hogy hosszú évek után végre bíztató híreket kaptak róla a főorvosasszonytól, valódi, szemmellátható javulásról szóló híreket, azonnal felajánlotta, hogy lehozza őt egy soronkívűli látogatásra.

 

   - Kérem fáradjanak be - állt félre kedvesen az asszisztensnő, ajtót nyitva a halk kopogtatásra. - A főorvosasszony már várja önöket.

 

   Az üdvözlő kézfogást követően leültek a kényelmes, fehér bőr ülőgarnitúrára, miközben a doktornő széthúzta a sötétítő függönyöket, és teával kínálta őket. A szélesre tárt ablakon behallatszott a parkból a madárcsicsergés. Az asszony fürkészően kutatta a tekintetét, szinte érezte, hogy valami baj történt. A doktornő ránézett, magas, értelmes homloka finom ráncba szaladt, és kérdés nélkül válaszolt:

 

 - Sajnos nagyon rossz híreim vannak...a testvére... ma nem látogathatják meg a testvérét! Most is az elkülönítőben van.

 - Úgy érti a gumiszobában?! - csattant fel, szinte ellenségesen. - De hát tegnap este még azt mondta telefonon, hogy fantasztikusan javul az állapota?! - a nő hangja szinte kétségbeesetten szólt.

 - Tudom hölgyem - fogta meg lágyan a kezét a főorvosasszony -, és higgye el, úgy is volt. Hetek óta semmiféle kényszerképzete nem volt már, napról- napra javult a kedélyállapota, mintha csak várt volna valami fontosat, mintha hinni kezdett volna végre valamiben! A gyógyszeradagját is szépen, fokozatosan csökkentettük, és mindez, a praxisomban szerzett tapasztalataim alapján, lassú, de végleges gyógyulását vetítette előre!

 - De hát akkor...?!

 - Ma délelőtt súlyos, téveszmékkel járó, személyiségzavaros rohama volt. Ez azt jelenti, hogy nem lesz véglegesen gyógyítható. Sajnos, az álom véget ért, nem térhet vissza a normális világba.

 

 

   Sokáig csak a csend utazott velük hazafelé. Az asszony kisírt szemekkel meredt maga elé, János elszorult szívvel figyelte vezetés közben is, és tapintatosan hallgatott. Aztán egyszercsak elpattant benne valami, kétségbeesetten zokogott, nem bírta többé visszatartani a könnyeit. A férfi óvatosan beállt a kocsival a töltőállomásra, leállította a motort, gyengéden megsimogatta az arcát, és átölelte a vállát.

 

   - Ne sírj drága. Hidd el, talán jobb neki odabent..., és biztosan érzi, tudja, hogy mennyire szereted! Muszáj tankolnom, mindjárt jövök, hozok neked egy üdítőt - mondta, miközben kiszállt a kocsiból.

 

   Bosszúsan nézte, miközben a tank nyílásába helyezte a töltőpisztolyt, hogy már 372 forint a kilencvenötös literje. Nem merte elmondani a feleségének, hogy a múlt héten azonnali hatállyal, indoklás nélkül felmondtak neki, és csak egy húszezres van nála összesen. Negyven liternél megállította a tankolást, gondolta így legalább egy ötezres megmarad, az apróból megveszi az üdítőt...

 

   - Tizenhatezer- nyolcszáznyolcvan forint lesz - mondta a kutas a kasszánál szemrebbenés nélkül, szándékosan kerülve a tekintetét.

   - De hát, hogy képzeli, micsoda dolog ez?! - csattant fel a hangja - Hiszen csak tizennégyezer- nyolcáznyolcvanért tankoltam! Ez mégiscsak felháborító!

 - Jól van, jól van, drága uram, elnéztem...bocsánat! Mit kell ezért hőbörögnie, mint egy elmebetegnek? Nézzenek oda, maga sosem téved?!

 

   Mielőtt visszament a kocsihoz, hátrakerült a kis épület mögé, és türelmetlenül rágyújtott; remegett tehetetlen dühében. Fülében ott visszhangzott a főorvosasszony utolsó mondata.

 

 

Budapest 2011. január 31.

 

Kárpáti Zoltán