Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből - 4. rész

Aztán beköszöntött a tavasz, és az egyik hétvégén férjhez ment a legjobb
gyerekkori barátnőd. Boldván, egy kicsi, Borsod megyei faluban volt
az esküvő és a lagzi, és engem is meghívtak veled. Ma az az ország egyik
legszegényebb része, de akkor virágzó és nagyon is élő vidék volt. Maga a
falu hegyek és erdők között, kicsiny folyócska partján feküdt.
Emlékszel, Kicsim? Milyen izgalommal vártam, hiszen nemhogy lakodalomban,
de igazából falun is alig-alig jártam addig. Apád vezetett a szokott
magabiztosságával, mi meg hátul bohóckodtunk szokás szerint.

– Csak attól tartok, Borzi, hogy ha tetszeni fog neked a lagzi, nehogy
kedvet kapjál te is az esküvőhöz! – gúnyolódtál.
– Gondolom, mennyire tartasz ettől Tüszikém.
– Ne félj kislányom, Zoli nem az a kapkodós fajta! – fordult hátra anyukád
az anyósülésről.
– Na jó, most már le lehet szállni szegény egyszerű vőlegényről. Ha eddig
kibírtad mellettem így, Tüszi, akkor a hátralévő idő már semmi,
meglátod!
– Jó vagy te nekem így is, te... te Borzi – borzoltad össze a hajam –,
csak szeress!
Közben lassan megérkeztünk, és ahogy kanyarogtunk a falu utcácskáin,
egykettőre megtaláltuk a neked amúgy is ismerős portát. Nehéz is lett volna
eltéveszteni, hiszen annyi autó parkolt mindenfelé, hogy az szinte hihetetlen
volt. Soha addig el nem tudtam képzelni, milyen egy igazi lakodalom, ráadásul
erre háromszáz vendég volt hivatalos. A barátnőd, jóllehet már tucatnyi
meghívott vendég ostromolta, csodálatos menyasszonyi ruhájában kézen
fogott téged, és elszaladt velünk a szobájába. Könnyezve borultatok egymás
nyakába, miközben látszott rajta, hogy fellélegzik kicsit a nyomás alól.
– Szia drágám! Olyan gyönyörű vagy! – mondtad. – Nagyon izgulsz?
– Már nem Gabikám! Kicsit ideges vagyok, hogy minden rendben menjen
ennyi ember között, de izgulni...? – nevette el magát. – Hát ti?
– kérdezte rám mosolyogva. – Olyan boldog voltam, mikor megírtad,
hogy vőlegényed van! Mikorra tervezitek az esküvőt?
– Ajjaj, hol van az még! – nevettél. – Az az igazság, hogy nem döntöttük
el, mikor legyen. Zolinak is hátra van még vagy három év az
egyetemből, azután lehet, hogy én is tovább tanulok, ha felvesznek a
főiskolára.
– Hááát, itt vidéken egyszerűbben mennek a dolgok, de azért nagyon
örülök ám nektek, és azt kívánom, legyetek együtt nagyon boldogok!
– Én meg nektek kívánom ezt, és köszönöm, hogy itt lehetek! – mondtam
meghatottan.
– Zotya még sosem volt lagziban – tetted hozzá magyarázatképpen.
– Érezzétek nagyon jól magatokat, és köszönöm, hogy eljöttetek! Gyertek,
mutatok valamit, Zoli! – mondta, és elindult egy hátsó ajtó felé.
Milyen különös szeretet kell ahhoz, hogy a menyasszony számára a legnagyobb
felfordulás közepette is az legyen a legfontosabb, hogy legalább
egy kis időt veled tölthessen, csak veled törődve. Olyan volt ez, mintha így
akarna még utoljára, kicsit fájó szívvel búcsút venni a leánykorától, a gondtalan,
mindig vidám gyerekkortól.
– Ha nem erre szöknénk ki, ízekre szednének a vendégek! – fordult vissza a hátsó
kijáratnál, aztán egy kis virágoskertet megkerülve benyitott előttünk egy másik
épületbe.
– Atyaúristen! – álltam meg a nyitott ajtóban hüledezve. Közepes méretű
szobában álltunk, amely asztalokkal volt telezsúfolva faltól falig, és az
asztalokon egymás mellett sorakozott vagy száz torta. A legkülönfélébbek,
kicsik, nagyok, színesek, emeletesek.
– Te jó ég! – csaptad össze a kezedet. – Ki fogja ezt megenni, még ha
háromszázan leszünk is?
– Ne aggódjatok. Ilyenkor az a szokás nálunk, hogy a lagzi végén minden
megmaradt ennivalót, süteményt szétosztogatunk a falubeliek között.
Majd meglátjátok, hajnalban jönnek szépen sorban az emberek a
kis ételhordójukkal. Mindig is így volt errefelé, amióta csak az eszemet
tudom. Jut is, marad is, ezzel is segítünk egymáson.
– Pesten a legtöbb embernek eszébe sem jutna ilyesmi. Menne minden
a kukába – mondtam elgondolkozva.
Aztán megkerestük a szüleidet a nagy, nyitott sátrak egyikében, és leültünk
melléjük. Az asszonyok kezdték kihordani a levesestálakat, a jobbnál
jobb falatokat, és ahogy ilyenkor már lenni szokott, mindenki mindenkit
szeretett, mindenki mindenkivel jóban volt. Mert ez Ünnep volt. Tényleg az
volt. És én, a született pesti kölyök, még én is a szívükbe loptam magam,
tenyerükön hordoztak, mint persze minden más vendéget is.
– Jaj, Mari néni, ez nagyon jól néz ki, de én már szétpukkadok! – mondtam
a felém kínált hatalmas tál töltött káposzta láttán. – Hogyan tudtak
ennyi mindent megcsinálni, hát hány napja főznek maguk?
– Ennyi mindent, Zolikám? Na gyüjjön csak velem! – azzal már cipelt is
magával a konyha felé. Én kérdőn visszanéztem rád, de te kezedbe
temetett arccal nevettél.
– Te jó isten! Ez hihetetlen! – álmélkodtam. Hatalmas üstök, fazekak,
bográcsok, lábosok tucatjai, a legkülönfélébb rögtönzött tűzhelyeken, hárman-négyen
csak az edényeket rendezték, ilyet én még sosem láttam.
– Egy hete készülünk, Zolikám! – mondta Mari néni. A tésztagyúrással
kezdtük, a süteményeket három napja csináljuk, és a többi, és a többi.
– Honnan való, fiatalember? – kérdezte az egyik néni.
– Budapestről.
– Hát ott nincsenek ilyen lagzik? – nevetett.
– Ilyenek? Ilyen csoda az egész világon nincsen, elhiheti!
– Jaj, menjen már! – mondták az asszonyok, de láttam rajtuk, jólesett a
büszkeségüknek. Mit mondjak, jól is tartottak reggelig.
Nagy nehezen visszajutottam az egyre nagyobb tömegen keresztül az
asztalunkhoz, és lerogytam melléd.
– Na, mit láttál, Borzi? Remélem nem csábítottak el az asszonyok!
– nyomtál egy puszit az arcomra.
– Hogy tetszik a lakodalom, Zoli? – kérdezte anyukád is.
– Ez fantasztikus! Nagyon jól érzem magam!
– Na gyere fiam, erre igyunk egyet! – mondta apukád, aki nagyon ritkán
ivott – Most még nekem is szabad eggyel! – és töltött mind a
négyünknek.
Aztán amikor elérkezett az idő, minden vendég kiballagott a kertbe, az utcára,
a kapu elé, kinek hol jutott hely, és jött a vőfély mint nagyhangú középkori
megkiáltó, kinek mintha bizony várfalakat kellett volna megkiáltania, és
belekezdett a menyasszony szülői házból való kikérésébe. Mit mondhatnék:
szakmája mestere volt. És volt valami végtelenül megható ebben a kántáló
stílusban előadott, naiv népmesei költészetnek álcázott, de valójában a tisztességről,
a másik megbecsüléséről, a dolgok módjának becsületes megadásáról
szóló műsorban, ami éppen azért, mert évszázadok hagyománya
volt benne, már nem is műsor volt, hanem maga az Ünnepélyesség.
Mikor a menyasszonyt annak rendje-módja szerint – nem könnyen –
kiadták, elindult a háromszáz ember. A világ ki tudja milyen tájairól valók
voltak, élükön a vőféllyel, aztán az ifjú párral és szüleikkel a tanácsházán
működő anyakönyvi hivatalhoz, majd onnan a falu egyszerű, kicsi, időtlen
templomához, és ebben a menetben annyi méltóság volt, és annyi ünnepélyesség,
hogy szíven ütött engem. Az éneklő, jókedvű menetet végig az
utcán álló falubéliek köszöntötték, látszott rajtuk, hogy egy hete ez az ő
nagy témájuk, és a következő egy hétben is ez lesz az ő nagy témájuk, és
volt ebben is valami megkapó. Az, hogy számukra az volt az esemény, hogy
a szülőfalujuk egyik gyermeke feleségül ment a szülőfalujuk másik gyermekéhez.
Számukra ez volt az esemény, és nem az, hogy „ma ismét összeült a
Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa”. Persze, benne volt ebben a szegénység
is, meg az elmaradottság, de benne volt más is. Az összetartozás, a közösség
érzete. Az állás kettő-egy oda, persze csak annak, aki számára fontos
az ideológia.
Emlékszel, Kicsim? A legelsők között táncolhattál a menyasszonnyal,
gyönyörű piros ruhában voltál – hasonlóban, mint amilyen később az „új
asszony” ruhája is volt –, aztán rám is sor került, aztán egymással táncoltunk,
te csárdásozni tanítottál, és bár reménytelen esetnek bizonyultam a
táncművészetekben, de végül csak felkerültünk az asztal tetejére is, ahogyan
ilyenkor ezt kell is, illik is! Néztem drága, önfeledt, kipirult arcodat,
és olyan boldog voltam, mint soha azelőtt. Olyan volt ez kicsit, mintha a mi
esküvőnk lett volna.
Visszamentünk pihegni az asztalunkhoz, lerogytunk a padra. Később felálltam
járni egyet, és kimentem az utcára, elszívni egy cigit.
– Hé, borzas! – szólított meg a sötétben, az utca túloldaláról egy vörös
hajú, surmó kinézetű kölyök. Hárman támasztották a kerítést, épp a
kapuval szemközt, nem túl bizalomgerjesztően. – Eridj vissza, és hozz
valami piát! De igyekezz ám!
– Hozzám beszélsz, te tacskó? Mi a szart képzelsz te magadról? – kaptam
fel a vizet, és éreztem magamon a düh remegését.
– Haggyad má’, ez úgyse’ hoz! – mondta az egyik.
– Ha akarsz valamit, menj be, és kérjél! De ne felejts el köszönni!
– Nem mehetek be, csak reggel. Nem hívtak meg. Ha nem hozod a
piát, megvárlak, borzas! – fenyegetőzött, kezében megvillantva egy
nyitott bicskát.
– Összeszarom magam a félelemtől. De ha még egyszer elém kerülsz,
kitaposom a beledet! – fortyogtam a méregtől.
Valaki meghallhatta a szóváltást, és szólhatott odabent, mert kijött egy
megtermett helybeli.
– Na tűnés haza, fiúk! Meg lett mondva előre, hogy ne csináljátok itt a cirkuszt,
nem igaz? Később ti is bejöhettek, ha viselkedtek! Jóccakát!
Azok dünnyögtek valamit az orruk alatt, aztán arrébb somfordáltak.
Később valakinek a fiatalabbak közül az a fantasztikus gondolata támadt,
hogy menjünk biciklizni. Éjfél körül járhatott, és a hangulat meglehetősen
emelkedett volt már. Került néhány bringa, és elindultunk hatan. Mit mondjak,
már tolni sem volt egyszerű, de amikor megindult alattam az ócska bicaj,
az valami elképesztő volt! Alul is, meg felül is, és körben, mindenhol
táncot jártak a csillagok, átölelve a teliholdat, és én csak tekertem, mint
egy őrült. Elszakadtunk a többiektől, és már valami réten kacskaringóztunk,
néha vészesen közel a kis folyócska partjához.
– Gyere Tüszi, érj utol, ha szeretsz! – kiáltottam hátrafordulva, és már
repültem is keresztül a járgányon. Nagyot nyekkenve értem földet a
zsombékosban.
– Borziii! – sikoltottál mögöttem, leugrottál a biciklidről, és odarohantál
hozzám. Két kezedbe fogtad az arcomat, nézve, mi baj történhetett,
miközben én halottnak tettettem magam.
– Borzi, édes Borzikám, térj magadhoz, kérlek! – mondtad már sírós
hangon.
– Csak ha megcsókolsz! – nevettem el magam.
– Hülye vagy, hülye vagy! – kiáltottad. – Soha többet ne csinálj ilyet velem,
ha szeretsz! Annyira megijesztettél! Nem tört el semmid?
– A szerelmesek és a részegek lépteit őrangyalok vigyázzák – mondtam
költőien, és magamhoz húztalak. – Ne haragudj Gabikám, nem akartalak
megijeszteni! Na, semmi baj, látod?
Emlékszel, Kicsim? Odaheveredtél mellém, én leterítettem a dzsekimet,
hogy arra feküdj, és a vállamra hajtottad a fejed. Néztük a kristálytiszta
égboltot, az évezredek messzeségéből titokzatosan hunyorgó csillagokat.
– Mondd, hogy szeretsz, Borzi! Szükségem van rá, hogy mondd.
– Szeretlek Gabi! El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretlek! Tudod,
ahány lánnyal csak jártam előtted, mindegyiküknek le akartam
hozni a csillagokat az égről, és ezért egyiküknek sem kellettem soha
igazán. Amikor meglátogattalak a Rómain, én már azt mondtam magamnak,
hogy soha többet nem fogom egyetlen lánynak sem kimutatni,
hogy szeretem. És akkor jöttél te, aki éppen azért szeretsz, mert
nem szégyellem, hogy mindennél fontosabb vagy nekem. Te vagy az
első és egyetlen, aki nem alakoskodást, nem felvett szerepeket akar
tőlem, hanem csak annyit, hogy szeressem. És ezért, ha választasz
egy csillagot odafentről, akkor én azt elhozom neked, és ezért már
nem is félek ezt kimondani.
– Én már megkaptam tőled a csillagomat, régen. És mindig itt őrzöm
a szívembe zárva, drága Borzikám! – Láttam a hold fényénél, hogy
könny csillog a szemedben. – Nézd, hogy dobog, mert örül, mert
boldog! – húztad a tenyeremet a melled alá. – Csak szeress mindig,
nekem nem is kell semmi más!
– Örökké foglak szeretni.
Nem hazudtam. Úgy is gondoltam. Hittem.
Talán egy órát hevertünk még ott a patak partján beszélgetve, aztán elindultunk
visszafelé. Szerencsére, az eltelt idő jótékony hatással volt az egyensúlyérzékemre,
bár te megpróbálkoztál némi gúnyos aggodalmaskodással.
– Ne toljuk inkább, drága? – kérdezted nevetve.
A hangulat még kitartott, mire visszaértünk, pedig már hajnali fél három
volt. Lerogytunk egy szabadon hagyott padra, a szüleid éppen táncoltak,
és kit látok két asztallal arrébb terpeszkedni? A vörös hajú surmót, meg a
haverjait. Két pofára tolták magukba az ennivalót, de azért kiszúrta, hogy
megláttam. Mintha mi sem történt volna korábban, barátságosnak szánt vigyor
kíséretében odaköszönt nekem.
– Mi van Zotya, már új haverokat is szereztél? – nevettél kicsit értetlenül
a srác és a jelenet láttán.
– Ne szórakozz, Tüszi, pár órája még meg akart késelni, odakint
– mondtam halkan.
– Micsoda? – kérdezted elhűlve.
– Hagyd, ne foglalkozz vele, nem érdekes – feleltem, éppen amikor az
ifjú feleség, immáron csinos, piros hímzett ruhájában leült mellénk egy
szusszanásra. Közben odaszólt a kis vörösnek:
– Szia Janika, minden rendben?
– Te ismered azt a srácot? – kérdeztem.
– Persze, kiskölyök kora óta. A falu szélén laknak, és elég szerencsétlenek
szegények. Az apjuk évekkel ezelőtt lelépett, az anyjuk beteg is,
meg aztán az italt sem veti meg, pedig van még két kisebb gyerek is,
úgyhogy nem lehet egy leányálom az élete. De miért kérded?
– Nem érdekes, hagyjuk – és elnéztem a kis vörös hajú kölyköt. A harag
helyét lassan valami mély szomorúság vette át.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.