Miután ez az első könyv amit írtam, fogalmam sincs róla, hogy más írók miként vannak ezzel; vajon már az írás kezdetén címet adnak- e könyvüknek, vagy menet közben jön ez, netán a végére hagyják? Mindenesetre, az életben nem gondoltam volna, hogy ennyi fejtörést okoz az az egy- két megfelelő szó, ami azután a könyv címe lehet. Eszembe sem jutott, hiszen – gondoltam naívan – ha százharmincezer szót nem volt probléma megírni, akkor miért éppen ez okozna azt? Tudnotok kell, hogy az írás legelején adtam címet a könyvnek, és a kéziratpéldányokat ezzel a címmel nyomtattam is ki. Az eredeti cím „Requiem az Első Szerelemért”, alcím: „Lázár Gabriella emlékére”. Ezt a címlapot egyébként megnézhetitek a könyv honlapján (www.poerava.hu). Soha nem hittem volna, hogy végülis nem ez lesz a címe. Amikor elkészült a kézirat, és odaadtam az ismerősöknek, akkor kaptam az első kritikákat is ezzel kapcsolatban.

 

Dr. Veress József barátom ezt írta erről a maga utánozhatatlan stílusában:

 

Jóska javasolt is egy címet, és egy darabig úgy tűnt, ez lesz a végleges, ez pedig nem más volt, mint a „Lélekmetszés”. Ez megint csak sokaknak tetszett, na persze, nyilván csak hogy könnyebb legyen a dolgom, jöttek a kritikák is, hogy hát persze a ”Requiem..” sokkal jobb volt, és, hogy ez riasztó cím, és a többi, és a többi....Na ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni azzal, mit is kellene „tudnia” egy könyv címének, és miként feleljek én meg ennek.

·•·

 

A címnek ( és a borítónak ) tudnia kell „eladni a könyvet”. Azaz rábírni a leendő olvasót, hogy a könyvesboltban, amikor még csak nézelődik, és még mit sem tud a könyvről, felkeltse a figyelmét, és késztetést érezzen arra, hogy levegye a könyvet a polcról, megnézze a hátsó borítót, a tartalmi összefoglalót, belelapozzon...és megvásárolja, hogy hazavihesse, és olvashassa. Ez nagyon fontos követelmény, hiszen 2009 -ben több mint tízezer könyv jelent meg Magyarországon, és ekkora tömegből kitűnni, nagyon nehéz. Elfogadtam, hogy ha a cím olyan, ami esetleg akaratlanul is félrevezető, akkor egy bizonyos réteget eleve kizárok vele abból, hogy kézbevegye, holott lehet, hogy szeretné, szívesen olvasná, ha megtenné. Ha a ”Requiem..” maradt volna a cím, egész biztos nem nyúlt volna érte az, aki ki nem állhatja az úgynevezett „szerelmes regényeket”. Ha a „Lélekmetszés” maradt volna, akkor meg nem került volna azok kezébe, akik szeretik ezeket, hiszen ez semmit nem árult volna el a tartalmi hovatartozásról, bár a könyben megjlenő jelenségre tökéletesen utal.

 

·•·

 

Nagyon fontosnak tartom, hogy a cím, feltétlenül „árulkodjon arról”, miről is szól a könyv. Hogy mit akar a könyvvel az író elmondani? Magyarul: a címben legyen benne az egész könyv! Na, ez klassz, ekkor jöttem rá arra, hogy ez lesz a legnehezebb feladatom. Két- három szóval elmondani azt, amit leírok százharmincezer szóval...Lehetetlen. Vagy mégsem? El nem tudjátok képzelni, mennyit agyaltam, agyaltunk az ismerőseimmel, később a lányomat és Bencét is bevontam a problémamegoldásba, és hármasban „brainstormingoltunk”. Háromszáznál több címötletet jegyeztem fel ennek során, és mindegyikről úgy éreztem, hogy vagy „csöpögős”, vagy semmi köze a tartalomhoz, vagy elcsépelt, vagy akármi. Aztán egyszer csak jött a nagy felismerés: „hülye vagyok én, hogy itt agyalok, amikor ítt van elöttem a kézirat a maga vaskos terjedelmével”? Hát az nem igaz, hogy nincs a könyvben számos olyan mondat, ami alkalmas címnek! Nos valóban, ez már sokkal könnyebbnek tűnt, hiszen a „bőség zavarával” küzdöttem, és találtam is két megfelelőnek tartott „címmondatot”, így a dilemmámat kétszereplősre csökkentettem! Az egyik címnek az tűnt: „Úgy félek, hogy elveszek...”, amely a könyv egyik nagyon szép jelenetében van leírva, és eléggé sok mindenre utal is abból, amiről a könyv szól. A másik a „Hé, Nagy Varázsló!” szintén a könyvből lett kiragadva, és ráadásul címként használva kapott volna egy kettős, vagy átvitt értelmezést is, amit én fontosnak vélek. Végül is hosszas tipródás után a „Hé, Nagy Varázsló!” mellett döntöttem, és ezt szántam végleges címnek, olyannyira, hogy írtam is egy „ars poeticát”, miért is ez lett a cím. ( Ezt elolvashatjátok a honlapon, a „könyvtörténet” menűpontban. ). A könyv nyomdai előkészítése ekkor már javában zajlott, sőt elkészült a borítóterv is erre a változatra.

 

Mégis: valahogy magamban nem voltam kibékülve ezzel...és számos kritikát is kaptam, amelyeket félig- meddig jogosnak éreztem. Miközben tehát a Kiadómmal együtt eldöntöttük, hogy ez lesz a végleges cím, újra kétségbeesetten keresgéltem, hiszen már nagyon közeledett a nyomdai szakasz, ahol már ugyebár nincs visszaút. Órákat töprengtem az irodában, és a végén már dühösen azt mondtam magamnak, „nem érdekel, akkor nem lesz címe”! Szórakozásból beütöttem a keresőbe a „cím nélkül” szóösszetételt, és döbbenten néztem, hogy cirka négyszázhatvannyolc mű jelent meg eddig ezzel a címmel! Dühösen felálltam, és elindultam haza, beültem a kocsiba, és közben felhívtam Timit a feleségemet. És miközben kicsöngött, a jó ég tudja honnan és hogyan és miért, eszembe jutott a cím; és tudtam, ez lesz az és semmi más: „Utóvizsga Szerelemből”. Mikor Timi felvette, belenyögtem a készülékbe, és ő rávágta: ez igen, ez az!

Minden benne van, és mindent tud, amit a címnek tudnia kell. Benne van, hogy bizony megbuktam az első szerelem című tantárgyból huszonhat évvel ezelőtt, és benne van, hogy most ezzel a könyvvel, ezzel a vallomással újra megpróbálnék átmenni. Hogy sikerül- e? Ez sajnos már lehetetlen, de nem is érdekes, csak az, hogy megpróbáltam, és arra biztosan választ ad a vizsgadolgozatom, hogy legalább már tudom a bukásom okait.