Emlékszel, Kicsim? A liftben már alig bírtunk magunkkal, végig csókolóztuk
a négy emeletet, majd amikor a negyediken megállt a lift, én azonnal
megnyomtam a földszint gombot, és folytattuk volna még, ki tudja meddig,
de sajnos a földszinten már ránk nyitották a liftajtót. Az elfojtott nevetéstől
és zavarunktól pukkadozva kiszálltunk, mint akik éppen elmenni készülnek,
majd megvártuk, amíg újra leér.

– Drága, édes Borzi – engedtél el egy pillanatra boldogan –, én ezt
soha nem szeretném abbahagyni, de ha most nem fejezzük be, akkor
semmi nem lesz abból a vacsorából.
– Jaj istenem, ez borzasztó! – mondtam pihegve a fülke falának támaszkodva. – Na
mindegy, gyere mert még kiátkoznak bennünket a lakók – és kiszálltunk végre.
Anyuék már vártak bennünket, és én csalódottan vettem tudomásul,
hogy a bátyámék is otthon vannak. Lackónak Dunakeszin laktak a barátai,
és akkoriban majdnem minden este náluk volt, hol ennél, hol annál a srácnál
buliztak, legtöbbször ott is aludt. Bár amúgy se nagyon fordult elő, hogy
a mi szobánkban együtt legyünk, ha anyuék is otthon voltak, most mégis
bosszantott, hogy még csak lehetőségünk se lett volna rá. Egyre nyomasztóbb
volt, hogy állandóan úgy éreztem, mehetnékem van, akár nálunk, akár
a te szüleidnél voltunk. Hogy nekünk lopnunk kell a szerelmet. Bántott a
dolog, és attól féltem, hogy előbb-utóbb türelmetlen leszel, talán joggal, s
azt várnád el tőlem, hogy találjak valami megoldást. Pedig soha nem volt
hozzám egy rossz szavad, még csak egy aprócska célzás sem.
A férfiegó gyakran olyan feltételezéseket vélelmez a párja részéről, amelyek
benne nem is, csupán a férfiegóban léteznek.
Már jócskán elmúlt tíz óra, mikor elköszöntünk, a bátyámék még maradtak.
Kiléptünk a negyedik emeleti folyosóra, és amikor becsukódott mögöttünk
a bejárati ajtó, rám néztél kedvesen, izgatottan.
– Most mit csináljunk, Borzi? – suttogtad a folyosón. – Én már nem
bírom ki holnapig.
– Én sem – suttogtam vissza. – Félsz az ördögöktől? – jutott eszembe
hirtelen valami.
– Micsoda? – nyikkantál meg a hülye kérdés hallatán.
– Gyere! – húztalak a lépcsőház felé. – Van egy ötletem – folytattam,
amikor már a hatalmas lépcsőházban voltunk. – A hátsó lépcsőt és
a hátsó liftet soha, senki nem használja a negyedik emeleti lakók közül.
Teljesen romos, koszos és sötét, na meg kerülő is lenne minden
lakónak. De ha itt, a negyediken mennénk arra, akkor anyuék a konyhaablakból
észrevennék, és egyből kitalálnák, mi a fenéért megyünk
oda. Úgyhogy lemegyünk a harmadikra, és a harmadik emeleti folyosón
visszamegyünk a hátsó lépcsőházba – magyaráztam, miközben
lépdeltünk a lépcsőn lefelé. – Azért kérdeztem, hogy félsz-e az ördögöktől,
mert valaki réges-régen korommal hatalmas ördögöt festett a
hátsó lépcsőház falára, éppen a negyediknél.
– Drága Borzikám, ha erről van szó, én az ördögtől sem félek! – nevettél,
és húzni kezdtél lefelé. – Siessünk szerelmem, hadd lássam azt az
ördögöt!

Mikor a harmadikon settenkedve körbelopództunk a hátsó lépcsőházig,
és ott óvatosan elindultunk a teljes sötétségben újra a negyedik emelet felé,
szinte beleborzongtam gyerekkori félelmeim emlékébe. Alig pár éves kisfiú
voltam még, amikor a nagymamám, aki féltett bennünket, és nem akarta,
hogy a hátsó lépcsőn játsszunk, egy napon kézen fogott, odavitt a sötét,
dohos lépcsőházba, és a falra mutatva így szólt: „aki itt mászkál, azt elviszi
az a hatalmas Ördög!”.
Soha nem játszottam ott kisfiú koromban. Viszont gyakran voltak rossz
álmaim éjszakánként.
Az ördög most is ott volt, ahogyan az bennem élt, még a ferdén a kezében
tartott hatalmas, háromágú vasvillájára is jól emlékeztem. Leterítettem
a dzsekimet az egyik koszos lépcsőfokra, hogy arra ülj, és amikor elmeséltem
neked ezt a gyerekkori történetet, átöleltél, megsimogattál, és nagyon
gyengéden megcsókoltál.
„Néha a fiadnak érzem magam / amikor csókolsz a homlokomon / és
amikor én bűnös borzalommal / az ajkaidon csókollak vissza / mert úgy
szeretlek. / Mert úgy szeretlek / és az enyém vagy.”
És ott szerettük egymást a sötét, dohos lépcsőházban, egy órán át, talán
kettő is volt, ki számolta, és a mi szenvedélyünk volt a legtisztább és legigazabb
szenvedély, ami létezhetett valaha két ember között, és az a koszos,
hideg lépcsőház az volt nekünk, mint másnak a királyi lakosztály lehet a
Hotel Ritzben, és az a csoda, amit minden alkalommal, bárhol is legyen az,
adni tudtunk egymásnak, az maga volt az élet legnagyobb öröme, az élet
volt az maga. Szerettem a testedet izzó szenvedéllyel, szerettem a szépségedet
mély rácsodálkozással, és szerettem a lelkedet tiszta szívemből,
emlékszel, Kedvesem?
Te voltál az élet legszebb ajándéka nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.