Az egyik legszebb,legszomorúbb és legdöbbenetesebb rész ez a könyvből. Nem értem,nem is érthetem,miért tette...

@83.09.27.: Mi sem értettük meg sohasem. Fel sem fogtuk, csak valami borzasztó űrt és értetlenséget éreztünk. Rengeteget rágódtunk ezen utána, és nem nagyon volt olyan év, hogy eszembe ne jutott volna valamiről Kormos Lajos. Kutattam, mint mindenki az emlékezetemben, hogy vajon nem volt- e valami jel, amiről észre kellett volna vennünk, hogy bajban van, de egyszerűen, akárhogy is, semmi nem utalt arra, hogy ilyesmi akárcsak megforult volna a fejében. Igazi társasági ember volt, nem volt egyedül soha, nem veszekedett soha senkivel, és vele sem veszekedett senki soha. Azután jött az a kirándulás a Mátrában, amit olyan örömmel szervezett, olyan büszke, jó értelemben vett kivagyisággal. És ott, akkor éreztem azt először, hogy milyen ellentét van az otthoni közege, amelyben gyerekként élt, és a között, ahol közöttünk volt, velünk volt. De mégis, leszámítva annak a bizonyos kirándulásnak az esetét, ez sem utalt semmire, ez sem magyarázott meg semmit. A társaink közül nagyon sokan származtak, jöttek szegény körülmények közül, elmaradottnak számító apró falvakból, szegényes tanyavilágból, de valahogy mindegyikük megtalálta a helyét, uralni volt képes a hatalmas változást. Az akkori időkben sokkal fontossabb volt az egyívásuak, egy korosztályúak számára az összetartozás érzése, a haverság, barátság, mint bármiféle leendő karrier, vagy az anyagiak. A különböző kollégiumokban igazi közösségek szövődtek szinte észrevétlenül, ezeknek Lajos is részese volt.
Azt hiszem, ezt a dolgot soha, egyikünk sem fogja megérteni. És elfogadni sem tudjuk. És látja, tudomásul venni sem tudjuk, hogy meghalt?! Hiszen most is róla beszélgetünk. Itt van velünk. Mint mindenki, aki számít. Márpedig - remélem legalábbis - minden ember számít legalább egyvalakinek. Ő sokunknak számított.