Azt tudom, hogy van egy lányom, hiszen olyan kellemetlen néha szembesülnöm vele, hogy kiköpött apja. Néha úgy fel tudnám pofozni magamat, de hát szeretem. A hasonlóságról nem ő tehet, én meg csak büszke lehetek rá.

De biz' isten, azt hittem sokáig, hogy fiam is csak egy van. Valójában kettő. Kívűlről nézem, belülről érzem őket, ahogy hátul sunnyognak a kerti tűzhely körül, és az arcukra van írva, hogy valami csibészségre készülnek. Az apám, és a fiam.

Megsárgult, fekete- fehér fényképet látok magam előtt, amin egy négy éves kisfú guggol komoly képet vágva, mellette jóképű apukája szintén illő komolysággal, de szemében vidám szikrákkal; együtt guggolnak ők, és a világ nagy kérdéseit feszegetik. Miért éppen arra mennek a hangyák?

Kinyitom a szemem, és egy öregembert látok a tűzhely felé igyekezvén, hóna alatt nagy ív kartonpapírok, kezében a fiam keze, az ő kezében gyufa; most vele fogják a világot felfedezni.

Közte hatvanhat év. És te nem elmész, hanem a tűzhely felé.

Értem én apám, hogy amikor előszőr kezdtem öntudatos férfiként szögeket verni a parkettába a nagykalapáccsal, és büszkén vártam az ovi után, hogy örülsz-e majd neki, ha hazajössz, úgy érezted, ki kell venned a kalapácsot a kezemből. Soha nem is adtad vissza, de nem haragszom, és azt is értem, hogy most az istennek sem akar rendesen meggyulladni a parázsra hordott nagy csomó nedves avar, csak füstöl- csak füstöl, és ez ellen muszáj kitalálnotok valamit. Neked, és a fiamnak.

Közte hatvanhat év. És te nem elmész, hanem a tűzhely felé.

Nézlek benneteket, ahogy leültök kicsit, mielőtt a nagy kisérlethez fognátok; te az egyik kerti székre, fiam az öledbe, átkarolja a válladat, te pedig a csillagokat mutogatod neki az ide- oda kavargó füstön keresztül, és tudom, pedig nem hallom, hogy a Tejútrendszerről beszélsz, távoli galaxisokról, és a világegyetem keletkezéséről. Látom rajta, hogy érti és elhiszi. Nézem, és közben egy másik kisfiút látok a paplan alatt összegömbölyödve, amint megnyugszik végre, mert meghallotta, hogy csak hazaértél a munkából, és éppen az ágya szélére ülsz, és a csillagokról mesélsz, miközben megsimogatod a fejét. Nem értette, de hitte, és megkönnyebbülten elaludt, miközben ugyanazokról a csillagokról álmodott, amiket most olyan áhítattal néztek ketten.

Közte hatvanhat év. És te nem elmész, hanem a tűzhely felé.

Egyszer vertél meg, mert féltettél és szerettél; végülis nem volt túl okos dolog a nekifutás lendületével a negyedik emeleti kőkorlát nyergébe pattannom, ezt éreztem, már tízéves öntudatommal is. Ezért nem vertem meg a fiamat, amikor addig bíztattad őt a tiltásom ellenére, amíg az öreg, már korhadó sárgabarackfa legmagassabb ágára is fel nem mászott. Semmiség.

Közte hatvanhat év. És te nem elmész, hanem a tűzhely felé.

Jót akartál, amikor nem engedted meggyújtanom, az amúgy az én szórakoztatásomra általad készített házi rakéta sztaniolpapírral lefojtott, előzőleg salétromban kikristályosított itatóspapír belsejének kilógó végét. Te gyújtottad meg végül, mert veszélyes volt; amitől aztán szikrázva, és kiszámíthatatlanul száguldozott a légicsoda...a negyedik emeleti gangon. És az is te voltál, aki elhitetted a fiammal tavalyelőtt, hogy vakondot lyukból kikergetni, karbid felrobbantásával a legnagyszerűbb dolog a világon, főleg egy olyan korban, amikor kettőtökön kívűl már senki nem tudja, mi is az a karbidlámpa. A gyufát is te adtad a kezébe hozzá, és bár a fű felszakadt a két túrás közötti teljes hosszúságban, miközben a vakond vidáman kiröhögött benneteket, tetszett neki, hogy bíztál benne, és tetszett a nagy durranás.

Közte hatvanhat év. És te nem elmész, hanem a tűzhely felé.

Most, amikor nézlek benneteket, és ti nem tudjátok, leperegnek még a szemem előtt bicskák, kések, légpuskák és láncfűrészek; mindazok a dolgok, amiktől az anyjával együtt féltettük őt, de te csak nevettél. Nevettél, és tudtad a titkot. Mi is tudtuk. Hiszen ha csak megszólaltál Timi csodaszép, gömbölyű pocakjához hajolva, a rugdosódás azonnal beindult: engedjetek ki, hagy játsszak végre vele!

Közte hatvanhat év. És te nem elmész, hanem a tűzhely felé.

Most játszotok. Most is játszotok. Hiszen muszáj végre meggyújtani, azt a nagy halom vizes, undokul füstölgő avart, és ez a legjobb alkalom arra, hogy megtanítsd neki a kéményelvet is. Végtére is mérnökember vagy. Abban biztos voltam, hogy igazad lesz, és meggyullad majd, amint a füstölgő halom fölé állítod a kartonpapírokból összeeszkábált, rögtönzött kéményt, hiszen mindent amit tanultál, akár hetven évvel ezelőtt, azt tudtad is, tudod is; legyen az latin, kémia, vagy csillagászat. Az az apróság, hogy ezúttal a kéményt éghető anyagból készítettétek, így háromméteres lángcsóvája majd az egész kertet felgyújtotta, kit érdekel? A kémény huzata által dúsított oxigénutánpótlás megtette hatását, a vizes avar immáron máglyaként ég a papírkéménnyel együtt. Timi jajveszékel, én káromkodok, de a kisérlet sikerült! Ti meg rötyögtök, egymást átölelve, riadalmunkat is kinevetve, mint két gyerek. A két fiam. Az apám, és a fiam. Apámfiam.

Közte hatvanhat év. És te még nem mész el, hanem leültök a tűzhely mellé, és odaülünk mi is. Kerek a tűzhely, körülüljük. Nincs is már közte semmi, csak az a kerek tűzhely. Jó itt ülni. Most már tudom, hogy csak egy fiam van, és egy apám. És te akkor is itt fogsz ülni a tűz mellett, miután csendben betetted magad mögött az ajtót. A fiamban.

Kárpáti Zoltán
Budapest 2010. december 4.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.